Megint álmodozom, megint az álmaimnak akarok élni. Megint utálni és szeretni akarom egyszerre, de nem megy. Egyszerűen képtelen vagyok szeretni és néha utálni úgy, mint rég. Elveszett vagyok és egyedül érzem magam. Tudom, hogy egy kicsit sem fog foglalkozni velem az, akit nem tudok úgy szeretni és utálni, mint régen. Neki is vannak gondjai, megértem. Bonyolult és egyszerű egyszerre, túl dramatizálom a helyzetem, mikor lehetnék boldog és felhőtlen. Újra meglátogattam a mélypontjaim, újra végig siklottam a múlt pillanatain. Félek. Nem akarom úgy, mint 3hónappal ezelőtt. Tényleg nem. Már nem is álmodozom róla, eltüntettem az álmaimból. Félig neki köszönhetően. A bizalmam elszivárgott, küzdeni kell, de kezd visszajönni. Túlságosan sok utalást használok és megfejthető vagyok. NEM KELL ! Nem akarok úgy szenvedni, mint akkor. Akkor is már tudtam, hogy mi van, de nem éreztem azt, hogy letudnék mondani arról, hogy szeretem. Aztán mégis sikerült. Egyszerűen egyik napról a másikra lemondtam róla. Végleg. Nem kell már és nem akarom. Kiigazodni nem lehet rajtam megint. Beszélek össze vissza. Nem tudom mit érzek, azt meg legfőképpen nem tudom, hogy ki iránt. Ő iránta semmi mást, CSAK barátságot. Nem kell, mondtam már..