Hmm...

'- Mit csinálsz?
- Álmodok.
- Ébren?
- Ébren.
- Úgy nem lehet.
- Én tudok.
- Hogyan?
- Azt nem tudom, de nekem megy.
- Miről álmodsz?
- Egy szebb világról.
- És mire jó ez?
- Ilyenkor nem fáj semmi, egyszerűen csak elmegyek egy másik világba, ahol minden úgy van, ahogy én szeretném, ahol nem kell félni, nem kell aggódni, nem kell tanulni, nem hallgatom mások kiabálását, nem csalódhatok senkiben, nem kell semmit sem csinálni, amit nem akarok. Egyszerűen csak boldognak lenni.
- Ha nem álmodsz szomorú vagy?
- Igen.

- De mindig vidámnak látszol.
- Te úgy látod.
- Az hogy lehet?
- Mert azt akarom, hogy annak láss.
- És, hogy csinálsz úgy, mintha boldog lennél ha nem vagy az?
- Egyszerűen csak elmegyek az álomvilágomba...'

[forrás:weheartit.com]

Ilyen is kell.. :)

'Fura hajnal, koszos nappal, ködös éjjel. Egyszer véget ér.
Hideg arccal, mint egy angyal fel az égbe talán elkísér.

Hogyha menni kell..' 

Anyu néha megállapítja, hogy grafomániások vagyunk. Hát nem tudok neki ellent mondani. A tesóm az a 'költői' én meg csak írok ahogy jön.. Inkább hosszabb szövegeket a saját dolgaimról, rímek nélkül. Az igazságot, kicsit burkoltabban. Az írás nekem sokat jelent, ezzel valahogy könnyebben kitudom magam fejezni néha. Általában, ha valami problémám adódik, vagy gondom azt mindig kiírom magamból. Sokkal egyszerűbben megtudom emészteni a dolgokat, és át tudom gondolni. Van jó néhány naplóm/füzetem/noteszom teli írva, és még mindig nem untam meg. Mint az olvasás, abba sem tudok beleunni, és jó néhány könyvet úgy mond 'elfogyasztottam' már.. :) Nem minden megnyilvánulásomat teszem itt közzé, csak ha valami nagyon kikívánkozik belőlem és akkor sem ragozom túl, mint észrevehető. De ez sem volt mindig így ! Nagyjából két éve még eléggé nyilvánvaló utalásokkal működtettem a blogot, amit valljuk be, jól megszívtam. De tanultam belőle, jobban kezelem már a dolgokat. Az írás arra is jó, hogy megőrzi az emlékeket. Néha-néha vissza olvasok pár bejegyzést, és meglepődöm, hogy akkor még ha az például egy éve is volt, teljesen máshogy álltam hozzá néhány dologhoz, mint most. Néhány ember hiányzik is, de lehetséges, hogy okkal nincsenek benn a jelenembe, bár a jövőmbe még bent lehetnek..
Az utóbbi időben volt minden. Voltam minden boldog, szomorú, kiégett, üres, hiperaktív, szerencsés, szerencsétlen, sajnálkozó, nagyképű, nemtörődöm, felelőtlen, gonosz, szívtelen, vak, embertelen, hazug, önző, követelőző és még sok más. De nem bántam meg semmit. Boldog voltam, hisz minden úgy látszott rendbe fog jönni. De ugyan már! Nem is értem hogy képzeltem ilyet.. Nem hiszek semmiben sem, néha senkiben sem.. Csak élni szeretnék. Elegem van a sok sötétségből, a hazugságokból, az emberek nem törődöm viselkedéséből, hogy mindenkinek csak saját maga számít, hogy mindenki megváltozik és a többi. Nem érdekel. Nem akarok szomorú lenni, nem akarok még többet bőgni az emberek miatt. Néha azt érzem nem is itt kellene lennem. Nem akarok üres lenni, nem akarok aggódni, nem akarok szívtelen lenni többször. Én csak boldog szeretnék lenni ameddig tehetem..

[felül: Majka-Ha menni kell]

smile.

Engem csak akkor ismersz igazán, ha megtudod különböztetni, hogy mikor mosolygok a boldogságtól, és mikor rejtem egy mosoly mögé a szomorúságom.. 

Folytatás. Vége.

Amikor felébredtem, már fél 12 volt, na, nekem ez az emberi idő hétvégén. Boldognak éreztem magam, könnyűnek. A családom zajait hallottam. Megnyugtató volt. Aztán eszembe jutott Ő. Hirtelen tepert le a fájdalom, újból üresnek és sötétnek éreztem magam. Az arcomról lehervadt a mosoly. Fájt. A párnámba temettem a fejem. Aztán elért az agyamig: semmi baj nincs. Újból megteltem élettel, de még mindig féltem. Valahogy nem tudok nem félni a gondolattól, hogy egyszer hátat fordít nekem. Gyötört a lelkiismeret-furdalás, ledöbbentem, hisz én tettem ezt vele, és nem ő velem. Megijedtem, hogy tehettem ezt? Szörnyű vagyok. Majd új gondolatok reppentek a csukott szemem elé. Bármennyire is bizonygatja, hogy nem hagy el, félni fogok. Attól, hogy sosem tudhatja, mikor kell majd választania. Én nem akarom arra késztetni, hogy válasszon, de az a lány még mondhatja neki, hogy vagy Engem felejt el, vagy Őt. Ha csak egy maradhat majd, én küzdeni fogok, bármennyire is furcsa. Nem adom könnyen a barátaimat. Túl sok dolgot hagytam már kicsúszni a kezeim közül. Nem fogok csak úgy lemondani még egy emberről, nem akarom elveszíteni. Persze, ha majd Ő mondja nekem, hogy hagyjam, akkor el kell engednem. Hisz, nem köthetem magamhoz, na, az már túlságosan önző lenne. Csak az a baj, hogy így is már önző vagyok. Egy szörnyeteg. Erős vagyok, és küzdeni fogok. Nem adom könnyen, ahhoz túlságosan szeretem. Ha elvesztem bele halok. Na jó, ez már túlzás, ennyire katasztrofális lennék? Túl dramatizálom a dolgokat, de az biztos, fájna nagyon. Most is fájt, pedig most nem Ő hagyott ott, hanem én Őt. Még is úgy éreztem, mintha csalódtam volna benne.
Később, amikor már emberi formát vettem fel, és le is másztam az emeletről, ráadásul enni is képes voltam felöltöztem és elindultam a buszra. Milyen szép meglepetés leszek, csak úgy betoppanok, bejelentkezés nélkül. Elmosolyodtam. Megérkezett a busz, mikor végig pillantottam az utasokon észrevettem a szöszi fejet a buszhátuljába. Ezt nem hiszem el, most magyarázkodhatok is. Hurrá! Leültem mellé, és elkezdtem beszélni hozzá. Nem szólt semmit, csak hallgatta a mondandómat. Elmondtam neki, hogy milyen barom is vagyok, hogy valakit, akit nagyon szeretek ott hagytam minden ok nélkül, amikor nem is hibázott. Ráadásul túl bonyolítottam, de nem tudtam kezelni a dolgot, ezért sírtam. Jó érzés volt elmondani valakinek. Bocsánatot kértem, hogy semmi hajlandóságot nem mutattam arra, hogy tegnap szóba álljak vele a buszon, és hogy mekkora egy marha vagyok. Nagy levegőt vettem és elhallgattam. Ő csak mosolygott. Aztán válaszolt: Semmi baj, velem is előfordult már ilyen, Tegnap én is eléggé szét voltam csúszva, mert összevesztem a barátnőmmel, olyan dolgokat tettem, amik miatt teljesen megérdemeltem, amit a fejemhez vágott. Viszont ahogy te kinéztél az rosszabb volt annál, amit éreztem. Bármi volt az, ami ennyire elkeserített sokat jelenthet számodra az a valaki. Elmosolyodott megint. A hátra lévő percekben nem szóltunk egymáshoz. A ’barátnőm’ szó hallatán a remény fénye kihunyt. Szép az élet. Szinte fel sem fogtam, hogy akár a válaszomra is várhat. De nem voltam képes megszólalni, ott lépegetett előttem a tökéletes barátnők két példánya, amik minden porcikájukban szépek voltak. Vékonyak, hosszú hajúak, és makulátlan bőrűek. Vagy is, egyáltalán nem úgy néznek ki, mint én, aki alacsony, vállig érő hajú, és tökéletlen. Kész szerencsétlenség vagyok. Végre megállt a busz, ott ahol le kellett szállnom. Elköszöntem a szöszifiútól és leléptem a buszról. Vártam még elmegy, aztán átmentem a túloldalra. Ott leültem egy padra, előkaptam a telefont és üzenetet írtam, Neki. Válaszolt és rögtön elindult, majd nem tökéletesen akkor ért oda amikorra megígérte, negyedórával utána. Mint mindig, gondoltam. Amikor megláttam nem mozdultam, odaért hozzám, nem mondott semmit. Felálltam a padról és hozzácsapódtam a mellkasához és öleltem negyedórán át. Nem érdekelt, hogy a Fő út mellett állunk, nem volt benne semmi kínos. Barátok voltunk csak. Miután elengedtem, újra meg akartam ölelni, de elkezdett beszélni. Bocsánatot kért, mikor nem is az ő hibája volt. Csak beszélt és beszélt. Aztán befogtam a száját, és a szemébe néztem. Elmeséltem neki, hogy mit éreztem, meddig voltam a városban és hogy az emberek megbámultak, de az a fiú, akiről később kiderült, hogy nem szingli megpróbált megvigasztalni. Meg azt is elmondtam milyen hülye voltam, és miket gondoltam, hogy elhagyott, és elfog felejteni. Aztán lehámozta a kezemet a szájáról, és a szavamba vágott: Soha nem foglak elhagyni, megígértem, nem?! Be is tartom, még ha meg akarsz tőlem szabadulni, akkor sem hagylak el. Megölelt és én sírtam. Megint, szörnyű vagyok. Viszont, most nem azért sírtam, mert szomorú voltam, hanem azért, mert örültem, hogy velem marad és szeret.

Az a bizonyos történet..

Oké, megosztom ! Túl jó lett szerintem hogy ne lássátok ! A történetben szereplő lány szerepében mondom el ezt az izét amit egy gondolat indított el bennem. A történetben szereplő személyeknek a valósághoz való bármiféle kapcsolódása csak a véletlen műve. Jó olvasást ! Aki tényleg elolvassa végig az előtt le a kalappal. ;)


Egyedül voltam. Csak feküdtem a földön. A könnyeim már rég elfogytak. Gondolom, ha oda állnék egy tükör elé egy csapzott hajú, a sírástól vörös és feldagadt szemű, elkenődött sminkű valaki nézne vissza rám. Egy ismeretlen, senki. A gondolat hogy megengedtem magamnak, hogy ilyen szörnyen nézzek ki még jobban elkeserített. Sírni nem tudtam már, vállamat rázta a könnytelen zokogás, amely egy idő után siránkozásba csapott át. Szörnyű vagyok. Egy gondolat siklott át az agyamon. Mi lesz, ha így lát meg? Nem engedhetem, hogy egy csődtömeget lásson. Aztán eszembe jutott, hogy nem érdekes, hisz az egész miatta van. Többé nem jelentem neki a mindent. Lekerültem az első helyről, kilöktek a fényről a sötétségbe oda ahol rám szakadt az eddig félre hessegetett sok gond. A súlyuk kiszorította a levegőt a mellkasomból. Féltem. Azt akartam, hogy vége legyen. Átkaroltam magam, hogy szét ne essek. Az ölelése hiányzott. A tüdőmbe bele nyílalt a fájdalom, elfelejtettem levegőt venni. *Beszív-kifúj-beszív-kifúj.* Megy ez kis lány. A karom libabőrös lett, a szemem a vaksötétséget vizslatta. Csend. Csak a hangos szörcsögésem hallatszik. Kemény a föld és hideg, az ő mellkasa puhább és meleg, pedig mikor megölel, mindig szorosan magához húz. Sokáig. Kilapulok, de jó érzés. VOLT. Megint sírnék, de nem megy. Kiapadtak a könnyeim, túl sok volt már a szervezetemnek. A végtagjaim elzsibbadtak a magzatpóztól, a talpamba a hangyák mászkálnak, a vádlimba kezd felszökni a görcs ismerős érzése. Fáj. A kezem hideg, és elgémberedett a folytonos szorítástól. Az arcom ég az órákon át tartó zokogástól, a tüdőm szúr a túl nagy levegő vételektől. A szám kiszáradt, vér ízű. A kinézetem most már nem tud érdekelni. Hirtelen megérkezik, elér a vádlimba a görcs. Felülök és ellen nyújtok, már megtanultam. Nagyon fáj, de nem eléggé, hogy elfeledtesse csak pár pillanatra is az ürességet. Már jobb. Vékony pulcsimba törlöm a könnyeim maradványait. Még nyáladzok is, undorító. Mit meg nem engedek magamnak.. Ezt az egészet csak magamnak köszönhetem. Egyszerűen hagytam, hogy a mindenemmé váljon. Az én hibám az egész, túlságosan megszerettem. Gondolkozok. Hol is vagyok? Ja, otthon. A buszon jól megnéztek az emberek, de egy srác, aki vélhetőleg nagyon helyes volt legalábbis a könnyeim közt úgy tűnt zsebkendőt is adott. Itt szorongatom a kezembe. Ismerhet? Leszállt itt a településen? Vagy.. vagy a szőke szépfiú volt? Nem emlékszem, túlságosan lekötött az önsanyargatás. Jellemző, még ha az úristen áll előttem, azt se venném észre olyan idióta vagyok. Meg sem köszöntem. Nagyot pislogok. A hold besüt az ablakon, nincs is olyan sötét. A szobám ismerős dolgait vélem felismerni. Ajtócsapódás. A szívem kihagy egy ütemet. Apa hazaért. Egy, egy és fél óra és jön aludni, addigra úgy kell csinálnom mintha, aludnék. Történetesen, az ágyon itt tőlem balra vagy jobbra, nem a földön. Lassan lehámozom magamról a ruháim, ülve. A sminkem marad, így is már leázott. Leszarom. A hajam kiengedem, felállnék, de a lábam nem engedi. Visszacsuklom a földre. Elkúszom a fésülködő asztalig, lekotrom a fésűm, nem akarom, hogy szénakazallal fejemen ébredjek, bár így is katasztrofálisan fogok ki nézni, amikor felébredek. Visszamászok az ágyig. Már nem fáj a tüdőm, rendesen lélegzek, de a szám még mindig ki van száradva, így nem tudok aludni. Eszembe jut, valahol a táskámban van egy üveg, ó anyám.. egy üveg energiaital. Nagyszerű akkor vagy iszok belőle és szomjan halok annyira cukros, vagy nem iszok, és szomjan halok. Szép esélyek, ha már az önmarcangolásba nem lehet bele dögleni. Szóval akkor irány a fürdő. elrémlik az évek alatt tapasztalt dolog, ha villanyt kapcsolok, anya azt hiszi, valamelyikünk hányni megy, és felébred, kijön a szobájukból. Ha nem kapcsolok villanyt, viszont pofára esek valamiben, tuti. Mindegy, inkább taknyolok egyet. Addig se látnak meg. Szerencsésen lábra álltam szép lassan, el értem a csapig egy szál fehérneműbe. Levertem a polcról a poharat, amiből inni akartam. Király, várom a csörömpölést, amikor bele esik a kádba. Mégse, a szőnyegre esik. Van isten. Megnyitom a csapot, ittam. Ezután biztos tudok majd sírni. Visszaindultam, a küszöbnél majdnem elestem a saját lábamban, de megkapaszkodtam. Szép az élet.. A lépcsőkorlátnál megálltam hallgatózni, az újság lapjainak zörgése hallatszik lentről, anyáék hálószobája felől a nyitott ablakon át a tücskök ciripelése, néha a kutyák ugatása hallatszik, szuszogással vegyülve. Valami koppan, a tesóm fordult az ágyában és beverte a térdét. Nem is érzi.. Visszaosonok a szobámba. Elterülök az ágyon. Csend. Veszek egy nagy levegőt és kifújom. A karkötőimet tekergetem a csuklómon. Belém hasít a fájdalom, amikor eszembe jut, hogy neki adtam az egyiket kabalának. Újra elkezdtem bőgni, hangtalanul. Újra éreztem a hideget körülöttem, az ürességet a mellkasomban. Tudtam, felfogtam nem vagyok többé teljes. Amikor azt mondta beszélni akar velem, majd húzta az időt az utolsó pillanatokig éreznem kellett volna, hogy baj van. Amikor elkezdte és csak mondta és mondta, hogy van az a lány, akit nagyon szeret, és mindennél többet jelent neki egyszerre éreztem elkeseredettséget, dühöt, és nyomorúságot. Aztán csak annyit mondtam: "Jó értem én. Szóval ennyi volt. Le lettem váltva az első helyről. Tudtam, hogy el fog jönni egyszer ez a pillanat. Neked is mondtam már néhányszor. Éreztem, de nyugalom, ami ezután történik nem a Te hibád, hanem az Enyém. Légy jó!" Aztán hátat fordítottam meglepődött arcának és elsétáltam. Az utolsó buszig a városban mászkáltam. Egy padnál megálltam, ami a parton volt, leültem. A telefonom folyton csörgött, Ő volt. Majd amikor máshogy szólalt meg felvettem, a legjobb barátnőm volt. Mégsem mondtam neki semmit, csak annyit, hogy nagyon jó a kedvem és sokáig leszek a városban. Csak remélni mertem, hogy nem az utolsó buszig marad Ő is. az órám lassan elütötte a 9 órát. Kicsit lehűlt a levegő, a pulcsimat felvettem a hátamra. Eddig csendesen könnyeztem, most erőt vettem magamon és letöröltem a könnyeim. Sóhajtottam és elindultam a lámpafényes belváros utcáin. Néhol szerelmes párok lődörögtek, vagy csorda szellemű faszik álldogáltak. Nem szabadott volna ilyen sokáig maradnom, pláne nem egyedül. És ha baj lesz? Nem, nem fog semmi sem történni. Kiértem a nagyobb forgalmú úthoz, lenyugodtam. Eljutottam végre a buszállomásra, még volt negyedórám. Ásítottam. Nem bírom már tovább egy kávé vagy energiaital nélkül. Eléggé szűk a lehetőségek tárháza. Van egy víz ízű, semmi koffeintartalmú pocsék kávéautomata, meg egy üdítőitalos automata, amiben van néhány noname energiaital. A második lehetőséget választom, így bemegyek a váróba. Néhány csöves alszik a székeken, és pár utas ül bent. Egy ismerős arc tűnik fel, a szöszi szépfiú. Már rémlett. Teljes volt a kép. Tényleg ő adta később párperccel a zsebkendőt. Nem látott meg, legalább ő sem lát ilyen rettenetesen. Egy kalap szarnak éreztem magam. Megvettem az energiaitalt és kihúztam a váróból. Elsírtam magam. Elindultam a megállóhoz. Alig álltak ott néhányan, aztán jött még pár ember, de a szöszifiú sehol nem volt, pár perc után beállt a buszunk is. Felengedett minket a sofőr majd eltűnt intézkedni, kávézni. Ő nem volt ott, megkönnyebbültem. Vajon keresett? Neki is fájhatott, hisz mennyire szeret, ráadásul ott hagytam faképnél. Milyen mocsok vagyok. A szöszi jött fel utoljára a buszra a sofőrrel. Észrevett, de nem ült le mellém. Megúszta a szörnyűséget, gondoltam. A busz motorja felbömbölt, az ablakok megremegtek. Forró arcom a hideg üvegnek szorítottam. Sötét volt a buszon, örültem, észrevehetetlenebbek a könnyeim, amik záporoztak. Aztán szipogtam, majd Rá gondoltam és a vállam rázkódni kezdett. Néhányan rám néztek, volt, aki lenézően. A szöszifiú felkelt a helyéről és odajött. Leült mellém. Hurrá!, gondoltam. Elkezdett kérdezgetni, hogy mi a baj. Szemét voltam, nem válaszoltam, rá se néztem. Csak egyenesen ki az ablakon. Feladta. Elővett egy zsepit a zsebéből és a combomra tette. Felállt és visszament a helyére. A zsepit megfogtam, és egész úton szorítottam. Miért volt kedves? Pedig alig ismer, szinte nem is beszéltünk még, csak pár szót. Néha köszönünk egymásnak. Csak pazarolja rám az idejét.
Kinyitottam a szemem, már hajnalodott. Így, hogy nem voltak elhúzva a függönyeim a szememet bántotta a fény. Átfordultam a fal felé, az mégis sötétebb. Egy pillanatra az illatát véltem érezni. Felrémlett az ölelése. Aztán megszólalt sokadszorra is a telefonom. Előkotortam a táskámból, SMS. Tőle. : Hiányzol... :/
Mosoly ült ki az arcomra, a könnyeim hullottak. A telefont ölelgettem.
Meg kerestem a szöszifiútól kapott zsepit, meglepetten vettem észre írtak rá valamit: Bármi bánt nem elég nagy ok arra, hogy elszomorítson. Ne légy szomorú! Ha gondolod, meghallgatlak! :) *Telefonszám.* Pasik.. tudják hogyan csavarjanak valakit az ujjuk köré.. A számát elmentettem a zsepit eltettem, még egy emlékkel több. Boldog voltam és szomorú.
Milyen hülye is vagyok.

Légyott

Az úgy oké, hogy le fárasztanak földrajz órán, Jakci egész nap baszogat, Erik úgyszintén. Ja és végre süt a naaaap !!~! Van isten. *-* Holnap fogászat, aztán irány az Albi.. (arborétum) Fél 1-gyel haza.. véletlenül se tudjak találkozni Vivível. -.- Meg fagyok itt bent, ott kint kéne lennem, de gépezhetnékem van. :$ Jellemző. :P
Sztár voltam ma tesin, jó lusta. ;D xdd Kosaraztunk....... jóó nekem mostanában semmi se jó. xd Szóval inkább hagyjuk. Vivíí mi az, hogy ÉÉÉN CSODA VAGYOK? Hagyd is. ;) Valahogy kiegyenlítődött a jó és a rossz bennem... nem.. még mindig a barom uralkodik. xd Ki igazodni rajtam nem lehet. DE azért az látszik az írásomon  hogy milyen a kedvem.. Most épp jó. :'D ÉPP. xd
Valaki meg sík ideg. :| Valaki szomorú. :| Nyugi van. Rendbe jön minden. ♥
Puszivan mert ja. ^^


Hiányzik :|||||||| :///

Megint álmodozom, megint az álmaimnak akarok élni. Megint utálni és szeretni akarom egyszerre, de nem megy. Egyszerűen képtelen vagyok szeretni és néha utálni úgy, mint rég. Elveszett vagyok és egyedül érzem magam. Tudom, hogy egy kicsit sem fog foglalkozni velem az, akit nem tudok úgy szeretni és utálni, mint régen. Neki is vannak gondjai, megértem. Bonyolult és egyszerű egyszerre, túl dramatizálom a helyzetem, mikor lehetnék boldog és felhőtlen. Újra meglátogattam a mélypontjaim, újra végig siklottam a múlt pillanatain. Félek. Nem akarom úgy, mint 3hónappal ezelőtt. Tényleg nem. Már nem is álmodozom róla, eltüntettem az álmaimból. Félig neki köszönhetően. A bizalmam elszivárgott, küzdeni kell, de kezd visszajönni. Túlságosan sok utalást használok és megfejthető vagyok. NEM KELL ! Nem akarok úgy szenvedni, mint akkor. Akkor is már tudtam, hogy mi van, de nem éreztem azt, hogy letudnék mondani arról, hogy szeretem. Aztán mégis sikerült. Egyszerűen egyik napról a másikra lemondtam róla. Végleg. Nem kell már és nem akarom. Kiigazodni nem lehet rajtam megint. Beszélek össze vissza. Nem tudom mit érzek, azt meg legfőképpen nem tudom, hogy ki iránt. Ő iránta semmi mást, CSAK barátságot. Nem kell, mondtam már..

Nem fontos, felesleges..

Mit mondjak a mai napról ?
Egész nap csak lézengtem, alig beszéltem valakivel. Órákon semmit nem csináltam, nem is igen figyeltem.
Néha elejtettem egy-egy mosolyt, vagy nevetést néhány ember felé.
Tesiórán nem dolgoztam, kimaradoztam a sorból, direkt ki kérezkedtem..
Beérve a suliba csak néhány szót szóltam, de nem vittem túlzásba. Aztán eloroztam Erik sálját és azon aludni próbáltam.. Hiába, nincs olyan illata mint Neki. Így, hogy elakarom felejteni mindenhol a nevét, vagy ráillő dolgot veszek észre. Nehéz ez az egész..
Egész nap nyomott voltam, és már már unalmas. Mindennap az én harsány, idióta nevetésemtől hangos a terem, de ma nem. Ma csak a nyerítésüket lehetett hallani a többi lánynak ahogy baromságokon vihognak.. Sok az értelem.. -.-"
Írtunk matekból, Fanniról puskázva. :')
Haza jöttem, nagy szél.. Be esek az ajtón, hóvihar, mondom az igen.. Kiszámítom mikor kell haza érni.
Anyuval  -ha nem lesz megint hóvihar- megyünk Bábolnára -kocsival- keretet választani. Ha lesz hóvihar akkor lehet busszal megyünk, vagy egyáltalán nem megyünk..
Lényegtelen..
Berúghatok?!
Puszivan. :)

Nem fáj..

Nem fáj, tényleg nem. 
Vagy már halkan török össze,
nem hangosan?? 
Meg tanultam össze törni..?
Vagy azért mert, már tudtam,
hogy mi lesz velük.. 
Hiszen ő mondta.. 
Felkészülten ért a támadás.. :/


Ez a mai nap. -.-"
Ki akasztó volt TZsCs és F. -.-" Én meg direkt agyagedény voltam. :DD Megmondtam TZsCs-nek hogy F kutyája lett és hogy rá van bukva F-re. Meg direkt hangosan mondtam mindenki előtt, és hozzá tettem azt is hogy inkább az ember szemébe mondjuk a véleményünket róla, ne a háta mögött.. Utalgattam.. De szerintem nem értette.. Gonosz vagyok. :DD
Ráadásul még akkor 6. órában matek korrepetálás. -.-" Kedvem se volt hozzá.. ráadásul törtek. Wáhh. -.-" Azzal azért tisztába vagyok, hogy én és a matek az két külön dolog.. és sehogyan sem jövünk össze.. >.<"
Puszivan^^


Ja és Day 5. 
Amitől sírni tudok?! Hát mit ne mondjak.. Aktuális.. Van egy-kettő.. Hát akkor nézzünk egyet.. ;)
Nem mondanám hogy sírni tudnék tőle.. de elszomorít. :/