Oké, megosztom ! Túl jó lett szerintem hogy ne lássátok ! A történetben szereplő lány szerepében mondom el ezt az izét amit egy gondolat indított el bennem. A történetben szereplő személyeknek a valósághoz való bármiféle kapcsolódása csak a véletlen műve. Jó olvasást ! Aki tényleg elolvassa végig az előtt le a kalappal. ;)
Egyedül voltam. Csak feküdtem a földön. A könnyeim már rég elfogytak. Gondolom, ha oda állnék egy tükör elé egy csapzott hajú, a sírástól vörös és feldagadt szemű, elkenődött sminkű valaki nézne vissza rám. Egy ismeretlen, senki. A gondolat hogy megengedtem magamnak, hogy ilyen szörnyen nézzek ki még jobban elkeserített. Sírni nem tudtam már, vállamat rázta a könnytelen zokogás, amely egy idő után siránkozásba csapott át. Szörnyű vagyok. Egy gondolat siklott át az agyamon. Mi lesz, ha így lát meg? Nem engedhetem, hogy egy csődtömeget lásson. Aztán eszembe jutott, hogy nem érdekes, hisz az egész miatta van. Többé nem jelentem neki a mindent. Lekerültem az első helyről, kilöktek a fényről a sötétségbe oda ahol rám szakadt az eddig félre hessegetett sok gond. A súlyuk kiszorította a levegőt a mellkasomból. Féltem. Azt akartam, hogy vége legyen. Átkaroltam magam, hogy szét ne essek. Az ölelése hiányzott. A tüdőmbe bele nyílalt a fájdalom, elfelejtettem levegőt venni. *Beszív-kifúj-beszív-kifúj.* Megy ez kis lány. A karom libabőrös lett, a szemem a vaksötétséget vizslatta. Csend. Csak a hangos szörcsögésem hallatszik. Kemény a föld és hideg, az ő mellkasa puhább és meleg, pedig mikor megölel, mindig szorosan magához húz. Sokáig. Kilapulok, de jó érzés. VOLT. Megint sírnék, de nem megy. Kiapadtak a könnyeim, túl sok volt már a szervezetemnek. A végtagjaim elzsibbadtak a magzatpóztól, a talpamba a hangyák mászkálnak, a vádlimba kezd felszökni a görcs ismerős érzése. Fáj. A kezem hideg, és elgémberedett a folytonos szorítástól. Az arcom ég az órákon át tartó zokogástól, a tüdőm szúr a túl nagy levegő vételektől. A szám kiszáradt, vér ízű. A kinézetem most már nem tud érdekelni. Hirtelen megérkezik, elér a vádlimba a görcs. Felülök és ellen nyújtok, már megtanultam. Nagyon fáj, de nem eléggé, hogy elfeledtesse csak pár pillanatra is az ürességet. Már jobb. Vékony pulcsimba törlöm a könnyeim maradványait. Még nyáladzok is, undorító. Mit meg nem engedek magamnak.. Ezt az egészet csak magamnak köszönhetem. Egyszerűen hagytam, hogy a mindenemmé váljon. Az én hibám az egész, túlságosan megszerettem. Gondolkozok. Hol is vagyok? Ja, otthon. A buszon jól megnéztek az emberek, de egy srác, aki vélhetőleg nagyon helyes volt legalábbis a könnyeim közt úgy tűnt zsebkendőt is adott. Itt szorongatom a kezembe. Ismerhet? Leszállt itt a településen? Vagy.. vagy a szőke szépfiú volt? Nem emlékszem, túlságosan lekötött az önsanyargatás. Jellemző, még ha az úristen áll előttem, azt se venném észre olyan idióta vagyok. Meg sem köszöntem. Nagyot pislogok. A hold besüt az ablakon, nincs is olyan sötét. A szobám ismerős dolgait vélem felismerni. Ajtócsapódás. A szívem kihagy egy ütemet. Apa hazaért. Egy, egy és fél óra és jön aludni, addigra úgy kell csinálnom mintha, aludnék. Történetesen, az ágyon itt tőlem balra vagy jobbra, nem a földön. Lassan lehámozom magamról a ruháim, ülve. A sminkem marad, így is már leázott. Leszarom. A hajam kiengedem, felállnék, de a lábam nem engedi. Visszacsuklom a földre. Elkúszom a fésülködő asztalig, lekotrom a fésűm, nem akarom, hogy szénakazallal fejemen ébredjek, bár így is katasztrofálisan fogok ki nézni, amikor felébredek. Visszamászok az ágyig. Már nem fáj a tüdőm, rendesen lélegzek, de a szám még mindig ki van száradva, így nem tudok aludni. Eszembe jut, valahol a táskámban van egy üveg, ó anyám.. egy üveg energiaital. Nagyszerű akkor vagy iszok belőle és szomjan halok annyira cukros, vagy nem iszok, és szomjan halok. Szép esélyek, ha már az önmarcangolásba nem lehet bele dögleni. Szóval akkor irány a fürdő. elrémlik az évek alatt tapasztalt dolog, ha villanyt kapcsolok, anya azt hiszi, valamelyikünk hányni megy, és felébred, kijön a szobájukból. Ha nem kapcsolok villanyt, viszont pofára esek valamiben, tuti. Mindegy, inkább taknyolok egyet. Addig se látnak meg. Szerencsésen lábra álltam szép lassan, el értem a csapig egy szál fehérneműbe. Levertem a polcról a poharat, amiből inni akartam. Király, várom a csörömpölést, amikor bele esik a kádba. Mégse, a szőnyegre esik. Van isten. Megnyitom a csapot, ittam. Ezután biztos tudok majd sírni. Visszaindultam, a küszöbnél majdnem elestem a saját lábamban, de megkapaszkodtam. Szép az élet.. A lépcsőkorlátnál megálltam hallgatózni, az újság lapjainak zörgése hallatszik lentről, anyáék hálószobája felől a nyitott ablakon át a tücskök ciripelése, néha a kutyák ugatása hallatszik, szuszogással vegyülve. Valami koppan, a tesóm fordult az ágyában és beverte a térdét. Nem is érzi.. Visszaosonok a szobámba. Elterülök az ágyon. Csend. Veszek egy nagy levegőt és kifújom. A karkötőimet tekergetem a csuklómon. Belém hasít a fájdalom, amikor eszembe jut, hogy neki adtam az egyiket kabalának. Újra elkezdtem bőgni, hangtalanul. Újra éreztem a hideget körülöttem, az ürességet a mellkasomban. Tudtam, felfogtam nem vagyok többé teljes. Amikor azt mondta beszélni akar velem, majd húzta az időt az utolsó pillanatokig éreznem kellett volna, hogy baj van. Amikor elkezdte és csak mondta és mondta, hogy van az a lány, akit nagyon szeret, és mindennél többet jelent neki egyszerre éreztem elkeseredettséget, dühöt, és nyomorúságot. Aztán csak annyit mondtam: "Jó értem én. Szóval ennyi volt. Le lettem váltva az első helyről. Tudtam, hogy el fog jönni egyszer ez a pillanat. Neked is mondtam már néhányszor. Éreztem, de nyugalom, ami ezután történik nem a Te hibád, hanem az Enyém. Légy jó!" Aztán hátat fordítottam meglepődött arcának és elsétáltam. Az utolsó buszig a városban mászkáltam. Egy padnál megálltam, ami a parton volt, leültem. A telefonom folyton csörgött, Ő volt. Majd amikor máshogy szólalt meg felvettem, a legjobb barátnőm volt. Mégsem mondtam neki semmit, csak annyit, hogy nagyon jó a kedvem és sokáig leszek a városban. Csak remélni mertem, hogy nem az utolsó buszig marad Ő is. az órám lassan elütötte a 9 órát. Kicsit lehűlt a levegő, a pulcsimat felvettem a hátamra. Eddig csendesen könnyeztem, most erőt vettem magamon és letöröltem a könnyeim. Sóhajtottam és elindultam a lámpafényes belváros utcáin. Néhol szerelmes párok lődörögtek, vagy csorda szellemű faszik álldogáltak. Nem szabadott volna ilyen sokáig maradnom, pláne nem egyedül. És ha baj lesz? Nem, nem fog semmi sem történni. Kiértem a nagyobb forgalmú úthoz, lenyugodtam. Eljutottam végre a buszállomásra, még volt negyedórám. Ásítottam. Nem bírom már tovább egy kávé vagy energiaital nélkül. Eléggé szűk a lehetőségek tárháza. Van egy víz ízű, semmi koffeintartalmú pocsék kávéautomata, meg egy üdítőitalos automata, amiben van néhány noname energiaital. A második lehetőséget választom, így bemegyek a váróba. Néhány csöves alszik a székeken, és pár utas ül bent. Egy ismerős arc tűnik fel, a szöszi szépfiú. Már rémlett. Teljes volt a kép. Tényleg ő adta később párperccel a zsebkendőt. Nem látott meg, legalább ő sem lát ilyen rettenetesen. Egy kalap szarnak éreztem magam. Megvettem az energiaitalt és kihúztam a váróból. Elsírtam magam. Elindultam a megállóhoz. Alig álltak ott néhányan, aztán jött még pár ember, de a szöszifiú sehol nem volt, pár perc után beállt a buszunk is. Felengedett minket a sofőr majd eltűnt intézkedni, kávézni. Ő nem volt ott, megkönnyebbültem. Vajon keresett? Neki is fájhatott, hisz mennyire szeret, ráadásul ott hagytam faképnél. Milyen mocsok vagyok. A szöszi jött fel utoljára a buszra a sofőrrel. Észrevett, de nem ült le mellém. Megúszta a szörnyűséget, gondoltam. A busz motorja felbömbölt, az ablakok megremegtek. Forró arcom a hideg üvegnek szorítottam. Sötét volt a buszon, örültem, észrevehetetlenebbek a könnyeim, amik záporoztak. Aztán szipogtam, majd Rá gondoltam és a vállam rázkódni kezdett. Néhányan rám néztek, volt, aki lenézően. A szöszifiú felkelt a helyéről és odajött. Leült mellém. Hurrá!, gondoltam. Elkezdett kérdezgetni, hogy mi a baj. Szemét voltam, nem válaszoltam, rá se néztem. Csak egyenesen ki az ablakon. Feladta. Elővett egy zsepit a zsebéből és a combomra tette. Felállt és visszament a helyére. A zsepit megfogtam, és egész úton szorítottam. Miért volt kedves? Pedig alig ismer, szinte nem is beszéltünk még, csak pár szót. Néha köszönünk egymásnak. Csak pazarolja rám az idejét.
Kinyitottam a szemem, már hajnalodott. Így, hogy nem voltak elhúzva a függönyeim a szememet bántotta a fény. Átfordultam a fal felé, az mégis sötétebb. Egy pillanatra az illatát véltem érezni. Felrémlett az ölelése. Aztán megszólalt sokadszorra is a telefonom. Előkotortam a táskámból, SMS. Tőle. : Hiányzol... :/
Mosoly ült ki az arcomra, a könnyeim hullottak. A telefont ölelgettem.
Meg kerestem a szöszifiútól kapott zsepit, meglepetten vettem észre írtak rá valamit: Bármi bánt nem elég nagy ok arra, hogy elszomorítson. Ne légy szomorú! Ha gondolod, meghallgatlak! :) *Telefonszám.* Pasik.. tudják hogyan csavarjanak valakit az ujjuk köré.. A számát elmentettem a zsepit eltettem, még egy emlékkel több. Boldog voltam és szomorú.
Milyen hülye is vagyok.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése