Azt hiszem vagy hatvanszor kezdtem újra a blog írást. Régen ment, mára már feleslegesnek érzem. Életem az egyetlen talán akinek még néha eszébe jut és megnézi írtam-e, de általában nem talál semmi újat. De ezért szeretem, hogy ilyen dolgok is eszébe jutnak. Na majd most, ha legközelebb megnézi (Muhahaha. Szeretlek Nyúl! ♥)
Egy gyötrelmes 5 évnek vége, kezdődött egy reményekkel teli 2 év, amiről azt kell hogy mondjam, így durván két hónap után, hogy pozitív. Azt kellett tapasztalnom, amit eddig is tudtam magamról, hogy nem vagyok szörnyű személyiség, még mindig kedvelnek az emberek, annak ellenére, hogy 5 év alatt passzív-agresszív voltam, ha beléptem az iskola kapuin. Bevált módszer volt, meg az is hogy a végére már lesz*rtam mindent és mindenkit.
Elkezdődött a Szeptember és habár régi ismerős is várt, de új emberekben bővelkedő közösségbe kerültem. A nyár folyamán elhagytam azt a stílust/viselkedést, amit kénytelen voltam felvenni az elmúlt években az iskolán belül. Nyitott voltam/vagyok mindenki felé, újra könnyen barátkozom. Egy meglehetősen jó társaság vesz körül, sokan harsányak, néhányan kicsit dilisek, de szerethetők, és annak ellenére, hogy még keveset tudunk egymásról, kiállunk a másikért, ha kell. Jó példa rá, hogy amikor egy olyan ember köt belém, akivel még egy szót sem váltottam, belém köt, beszól nekem, amin én persze kiakadok, rögtön 5-en akarták megverni. Nem megoldás az agresszió, de azért jól esett, ugyanis eddig ha belém kötöttek a Hildben, védjem meg magamat, mindenki hallgatott. Azonban a védelmi vonalamat, a nyáron elhagytam, gondoltam olyan rossz dolgok már úgysem érhetnek, így még rosszabbul estek a kéretlen szavak. Naiv voltam, felkészületlen.
Azóta elcsendesültek a dolgok, nem is érdekel már.
Szóval igen, egy jó társaságba kerültem, mindenki kedves, egészen nyitott és jól megtaláljuk a hangot egymással. Senki sem tökéletes, de nagyon pozitív dolgokat tapasztalok.
A Pálffy is egy kellemes csalódás. Szóbeszédben terjedő rossz híre ellenére egy egészen jó iskola. Az elmúlt hónapokban pozitív csalódások értek szinte folyamatosan. Így nem gondolom, hogy bármi probléma lenne a jövőben, de majd meglátjuk. Egyenlőre nagyon jól elvagyok, amihez az új osztályom is jelentősen hozzájárul.
Van gyakorlat is, ami azért egy kicsit más tészta. Egész nap pakolok, pontosabban komissiózok, lejárom a lábam, és habár nem ezt kellene csinálnom, amit egész nap csinálok, de elviselhető, és még megrendelő lapot is látok. Igaz, azt nem tudom, hogy a külső helyszínes vizsgarészt hogyan fogom megcsinálni, de egyenlőre még nem aggódom rajta. Azt hiszem ráérek ezen gondolkozni jövőre. Addigra meg lehet másik helyen leszek, majd meglátjuk.
Szóval egy fantasztikus nyár után, (részletezném, ha létezne annyi idő egy napban, de azt hiszem 24 óra kevésnek bizonyulna leírni végig azt a sok jó élményt amik történtek velem a nyáron) egy kellemes ősz következett, ami még mindig tart, habár vannak problémák olykor-olykor, de összességében úgy gondolom egy nagyon kellemes időszak az életemben, és ez csak fokozódik, ugyanis őszi szünetben hozzám költözik életem szerelme, és végre megízleljük az együttélést és annak velejáróit.
Most végre (helyesbítek már 2 éve, csak nehezen indult útnak az egész, előbb a magánéletem került sínre akkor) úgy érzem jó irányba halad az életem.
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: barátság. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: barátság. Összes bejegyzés megjelenítése
2017. október 24.
Elmaradt bejegyzés
2017. május
"Nem tudom eldönteni most újra kezdem vagy folytatom?Igazából nem is hiszem hogy ez számítana, ugyanis nem ez a lényeg.
Az a lényeg hogy megígértem nagyjából egy hónapja az életemnek, hogy írok amint végzek az érettségivel. Túlzás, hogy már végeztem, de már majdnem.
Azt kell hogy mondjam az ember előtt mindig vannak kihívások, van amit már előre tud, hogy vár rá, van ami meg csak hirtelen kialakul. Ezek a hirtelen dolgok a problémák általában amikre vagy rögtön vagy záros határidőn belül megoldást kell találni.
Nos az érettségi az nem ide tartozik, hiszen amikor jelentkezel már nyolcadik osztályban egy középiskolába, és fel is vesznek onnantól kezdve 4-5 éven át arra készülsz, tehát tudod már jóval előre, hogy be fog következni ha akarod ha nem. Én egy részről nem akartam, másikról meg igen.
Azért nem akartam, hogy elérkezzen ez az időszak ugyanis, mint anno általánosba a felvételi írásra mindenki ráparáztat hogy jujj érettségi az húde nehéz meg ettől függ a jövőd. Francokat. Manapság semmit nem ér az érettségi, Dunát lehet vele rekeszteni, ahogy lassan már a diplomásokkal is. Semmibe vesznek, mert nincs semmi kézzel fogható tudásod. Oké, hogy tudod, hogy Petőfi milyen költeményeket írt, meg hogy a törökök hány évig tartották Magyarország középső részét hódoltság alatt. De ezzel mit érünk el? Ettől lesz bárkiből dolgozó, kereső ember? Nem hinném.
Most, hogy túl vagyok az írásbeliken még azt sem tudom mondani, hogy olyan húde nehéz volt, mint amivel paráztatnak mindenkit. Mert nem az, ugyanaz mintha témazárót írnál. Komolyan.
Másik részről meg vártam. Igazából jobban vártam, mint nem akartam ugyanis végre lezárult az életem egy olyan szakasza, amitől örömmel búcsúztam és eszem ágában sem állt megsiratni.
Jó emlékek szinte nem is maradtak meg, rossz viszont annál több, így boldogan álltam ott a ballagásomon örömmel, hogy végre búcsút intek az elmúlt 5 év kellemetlenségeinek. Borzalmasnak nem mondanám, de azért kellően utáltam ezt az 5 évet.
Magánéleti szempontból nem, ugyanis mikor felkerültem kilencedikbe annak az évnek az elején ismertem meg a legcsodálatosabb embert a világon. Ha arra gondolok, hogy azóta eltelt 5 év, és mi még mindig ismerjük egymást, ráadásul nem elég hogy a legjobb barátom, de még a szerelmem is két éve, akkor egyenesen úgy érzem ragyogok. Kívül, belül.
Szóval igen, vége a Hildes éveknek. Kibírtam, befejezem még a szóbeliket és többet már nem kell vele foglalkoznom.
Kicsit úgy tűnhet, hogy az iskolával volt bajom, de tévedés. Bár szervezésben nem a legjobbak, de a tanárikar hozzáállása, munkája úgy gondolom megfelelő. Nekem az egyetlen és legnagyobb problémám az volt, hogy egy olyan osztályba jártam, ami élhetetlenné tette a mindennapjaim. Olyan emberek közé kerültem, akiknek az sem volt elég, ha az egész karodat nyújtottad a kisujjad helyett. Segítettél, aztán már akkor is amikor már tudtad, hogy nem szólnak, de úgysem megy nekik, és te illetve én lettem a rossz. Mert egyszerűen csak segíteni akartam nekik a magam maximalista módján.
Fura egy társadalomban élünk... Engem csak az nyugtat, hogy tudom ha nem is vagyok tökéletes és mindig jó de, nem vagyok olyan borzalmas és elviselhetetlen mint aminek ők beállítottak."
2016. február 2.
Love in July
És a folytatás:
Július
Júliusban még volt 2 hét nyári gyakorlatom, ami után elkezdtem dolgozni. Az önkormányzatnál voltunk páran diákok. Sajnos a nyári gyakorlat miatt kevesebbet tudtam dolgozni így nem annyit kaptam mint amennyit szerettem volna, ráadásul az előző évhez képest kevesebbet kaptunk, hisz 6 óra helyett 4 órát dolgoztunk. Üres perceinkben keresztanyámat boldogítottuk, vagy lerágtuk egymást. Egy csajszival nagyon jóba lettünk, ráadásul arra lakik amerre én úgyhogy szeptember óta vagy összetalálkozunk az utcán buszra menet vagy a buszon. Attól függ ki mikor tud elindulni hajnalban.
Július egyszerre volt jó és rossz számomra. Már ami a lelki dolgokat illeti.
A hónap elején elkezdtem beszélgetni egy gyerekkel, aki Hildes volt. Tök szimpi volt, tetszett is. Aztán hibáztam. Túlságosan belelkesültem és korán bele ugrottam a kapcsolatba. Rájöttem alig ismerem, és éreztem hogy nem jó ez így. Az elején örültem, de hamar elmúlt a varázs. Mert éreztem hogy valami hiányzik, nem stimmel. Így kapcsolatunk kérészéletű lett. Nem, nem egy napos, csak egy hetes. Igen elszúrtam, tisztában vagyok vele. Hibáztam, elfogadom. Kedvesen elmagyaráztam neki a helyzetet. Megértette, elfogadta. Naivan azt mondta legyünk barátok. Mit mondhattam volna? Oké, legyünk. Azóta elváltak útjaink. Tisztában voltam vele hogy így lesz, de az igazat megvallva nem bánom.
Kapcsolatot kapcsolat követett. És helyére került a puzzle összes darabja. Mindig is ott volt egy hasonlóan jó helyen, de nem az igazi helyén. Anya szerint ez nekünk meg volt írva. Egyet kell hogy értsek vele. Így kellett lennie.
Kiről van szó? Egy csodálatos emberről akit évek óta tudhatok a barátomnak. A barátságunk elérte azt a szintet ahol a következő fázisba kellett lépnie. Ő már érezte rég óta, és igazából én is, de féltem, és sokáig nem akartam bevallani magamnak.
De inkább kezdjük a legeslegelején.
2012. 01. 01. éjfél után pár perccel.
Anno sosem voltak izgalmasnak minősíthető szilvesztereim. Anyáékkal itthon maradtunk, anya csinált bólét, valami sütit, főzött virslit, éjfélkor pedig koccintottunk. A program TV nézés volt, én pedig közben a gép előtt ültem. Éjfél után még nem voltam fáradt, viszont rám jött az unalom. Igen akkor még tudtam unatkozni. Borzalmasan unalmas volt egész nap a Facebook előtt ülni. Igazából most is az. Mostanában csak fellépek gyorsan végig görgetni az idővonalon aztán viszlát. Szóval görgettem akkor is a Facet, amikor egyik ismerősöm valamit kiírt. Hozzászóltam, majd egy srác is akiről a későbbiekben kiderült hogy némileg ittas állapotban volt, de nem érdekelt mert feltaláltuk magunkat. Fantasztikusan elvoltunk úgy egy órán át... Kutyát nem érdekelt, hogy más bejegyzése és nem chat. Végül mindketten elmentünk aludni.
Ezután valahogy elkezdtünk beszélgetni és onnantól kezdve naponta beszélgettünk. Folyamatosan. Az első amikor láttuk egymást személyesen nagyjából annyi volt, hogy elmentünk egymás mellett. Na jó én mellette, és azt hittem nem köszönt pedig köszönt csak nem láttam/hallottam. Jól le is basztam utána aztán ez kiderült úgyhogy jól beégtem. Ciki. Végül találkoztunk jó párszor. Mindig jött ki hozzám ha átmentem bandázgatni Bábolnára. Imádtam azokat a napokat és a jelenléte vigasztalt, ha elromlott valamiért a nap..
Sajnos sokszor abban az időben nem értékeltem az igyekezetét, azt hogy mindig ott van, mert másokkal foglalkoztam inkább. Ez nagy hiba volt tőlem, tudom. Sajnálom is, de már nem tudok rajta változtatni. Ennek ellenére naponta beszéltünk, egyre jobban megismertük egymást, végül kijelenthettem, hogy ő lett a legjobb barátom. Elsírhattam neki minden bajom, velem örült, ha valami jó történt velem. Jóban rosszban mellettem volt. És lehet hogy most múlt időben írok, de ez MÉG MOST IS IGAZ. Azóta is a legeslegjobb. Ő az EGYETLEN ember akiben még soha sem csalódtam és tudom, hogy nem is fogok. Ő volt az első (családon kívüli), akinek amikor azt mondtam Szeretlek, akkor azt teljes szívemből mondtam. Igaz, akkor még csak baráti volt ez a szeretet. Vagy talán több annál, de nem vallottam be magamnak. Abban az időben más tetszett, ráadásul még azt sem tudtam mi az a szerelem. Hát akkor hogy láttam volna hogy az orrom előtt van? Pedig ott volt, 3 és fél éven át. Volt hogy volt az életünkben más ember, de mi mindig ott voltunk a másiknak. Igazából visszatekintve minden értelmet nyert. Minden egyes (bevallom rövid életű) kapcsolatomból hiányzott valami, és sosem tudtam mi az. Végül amikor már az utolsó jelölttel sem működtek az érzelmi dolgok akkor azt mondtam Oké, elég. Ennyi volt. Nincs több pasi. Egyedül leszek és ha kell akkor majd lesz valaki.
Ezt akkor határoztam el mikor sajnos az az ember intett búcsút akivel még talán kicsit azt éreztem hogy működhetne, de kiderült hogy mégsem. Fájt, igen. De erre az volt a menedékem hogy bezártam a szívem. aki bent volt, mélyen, az maradt. Szépen elfogytak mellőlem az álbarátok, a nagy "haverok"... És nem érdekelt, máig nem érdekel egyik sem. Ő maradt egyedül. Mert az összetört szívemet tartotta a kezében és próbálta rendbe tenni. De még mindig csak barátként tekintettem rá.
Volt egy időszakunk amikor rettenetesen sokat veszekedtünk. Nagyon kikészített ez az időszak, nem tudtam hova tenni, nem tudtam mit tegyek. Végül megoldottuk. Mivel rossz emlék, ezért nem sok minden maradt meg belőle. De jól oldottuk meg ha még itt vagyunk, nem?
Aztán neki barátnője lett, én meg el voltam magamba. A létezése tökéletes volt számomra. Volt egy férfi az életemben aki meghallgatott és talán még többet is foglalkozott velem mint kellene a barátnője mellett. De hát ez is szépen értelmet nyert a későbbiekben.
Teltek múltak a napok, hónapok. Október végétől valamiért bezárkóztam és senkivel nem akartam beszélni. Senkire nem haragudtam, de szükségem volt rá. Szó nélkül egyik napról a másikra megszűntem kapcsolatot tartani a megmaradt emberekkel. Aztán egyszer csak írt olyan november végén, december elején, mert már jó ideje nem beszéltünk. Szégyelltem magam, és megígértem, hogy innentől kezdve újra beszélünk. Felvettem a fonalat újra, másokat is megkerestem ismét. Új löketet kapott a barátságunk. Megosztotta velem a gondjait újra. De azt hittem megváltozott. Negatívan. Vagyis azt hittem. A viselkedésében olyan elemek jelentek meg, amit régen ki sem néztem volna belőle, nem gondoltam, hogy problémái vannak amiket nem szívesen oszt meg. Végül 2015 év elején megnyílt az áradat. Elmondott mindent, ami miatt más volt. Ezután már sokkal megértőbb voltam,hisz világossá vált minden. Tavasszal még közelebb kerültünk egymáshoz, az már az a fázis volt, hogy még egy lépés és nem barátságról beszélnünk, de még nem történt semmi. Ragaszkodtam a barátságunkhoz még mindig, mert attól féltem, hogy elfogok rontani valamit és ezzel végleg elveszítem. Ami elviselhetetlen lenne számomra. Szerinte kockáztatni kell, mert mi van, ha működik. (Működik! ♥) Meg hogy amúgy se rontanék el semmit, mert ismer már, tudja milyen vagyok még ha sokszor kiakasztó is, és nem vagyok tökéletes, de nem rontanék el semmit. Mondta ő. Kételkedtem, még hiányzott egy löket.
Június sors döntő volt az életemben. Ahogy már olvashattátok történt valami, ami megváltoztatott bennem sok mindent. A változásokról később még írni fogok, de most maradjunk témánál. Szóval, ha ő nincs valószínűleg a napjaim a kórházban önsanyargatással és bőgéssel teltek volna. De tartotta bennem a lelket végig ilyen nagy távolságból is, és amint haza hoztak meglátogatott. Neki tudtam beszélni mindenről nyíltan. Sokat rágódtam még magamban, hogy mi lesz ha nem fogadnak el? De ő biztosított, hogy nem fordulhat elő ilyesmi és neki ugyanolyan vagyok mint eddig. Rettenetesen hálás voltam neki és vagyok mindmáig. Még közelebb került hozzám. Teljesen megnyíltunk egymásnak, amit eddig nem mertünk mondani vagy csak szimplán nem mondtunk, azt is elregéltük a másiknak.
Végül Júliusban kérészéletű kapcsolatom közben jöttem rá, hogy mi nem stimmelt régen és ebben a kapcsolatban sem. Nem valami hiányzik, hanem valaki. Még pedig Ő. Nem a személye, mondjuk az is, de az is amit képvisel, az amit jelent számomra. Igazából Ő maga mindenével együtt. Egyszer csak áttört a gát, az érzéseim kiszabadultak, de még féltem tőlük. Végre bevallottam magamnak, hogy igen szeretem, és az érzéseim valódiak, csak túl sokáig elnyomtam őket. Emiatt ugyancsak nem működött ez a bizonyos kapcsolat, mert nem tudtam szeretni. De azért nem tudtam, mert rájöttem mást szeretek. Még pedig Ő-t. Úgy ahogy van. Nem tudom mikor alakult át a barátság szerelemmé, érlelődött egy ideig az biztos, de végül már tudtam, hogy kész vagyok rá. Nyár lévén egyre többet találkoztunk, végül 29.-én átléptük a határt. Megcsókolt és abban a pillanatban minden a helyére kattant. Minden ott volt az életemben ahol lennie kell. Ahogy a nagy erejű megáradt folyók szakítják át a legyengült gátakat, úgy szakították át az érzéseim az általam emelt falat, amit ő belülről lassan bontott le észrevétlenül. Amögött, ott bent pedig végig ott volt ő, a szívem pedig a kezében. A szívem, ami időközben összeforrt.Amit rendbe tett, amit szeret teljes szívéből. Igen barátságból szerelem lett. Igaz barátságból, igaz szerelem, ami megrendíthetetlen.
To be continued...
Július
Júliusban még volt 2 hét nyári gyakorlatom, ami után elkezdtem dolgozni. Az önkormányzatnál voltunk páran diákok. Sajnos a nyári gyakorlat miatt kevesebbet tudtam dolgozni így nem annyit kaptam mint amennyit szerettem volna, ráadásul az előző évhez képest kevesebbet kaptunk, hisz 6 óra helyett 4 órát dolgoztunk. Üres perceinkben keresztanyámat boldogítottuk, vagy lerágtuk egymást. Egy csajszival nagyon jóba lettünk, ráadásul arra lakik amerre én úgyhogy szeptember óta vagy összetalálkozunk az utcán buszra menet vagy a buszon. Attól függ ki mikor tud elindulni hajnalban.
Július egyszerre volt jó és rossz számomra. Már ami a lelki dolgokat illeti.
A hónap elején elkezdtem beszélgetni egy gyerekkel, aki Hildes volt. Tök szimpi volt, tetszett is. Aztán hibáztam. Túlságosan belelkesültem és korán bele ugrottam a kapcsolatba. Rájöttem alig ismerem, és éreztem hogy nem jó ez így. Az elején örültem, de hamar elmúlt a varázs. Mert éreztem hogy valami hiányzik, nem stimmel. Így kapcsolatunk kérészéletű lett. Nem, nem egy napos, csak egy hetes. Igen elszúrtam, tisztában vagyok vele. Hibáztam, elfogadom. Kedvesen elmagyaráztam neki a helyzetet. Megértette, elfogadta. Naivan azt mondta legyünk barátok. Mit mondhattam volna? Oké, legyünk. Azóta elváltak útjaink. Tisztában voltam vele hogy így lesz, de az igazat megvallva nem bánom.
Kapcsolatot kapcsolat követett. És helyére került a puzzle összes darabja. Mindig is ott volt egy hasonlóan jó helyen, de nem az igazi helyén. Anya szerint ez nekünk meg volt írva. Egyet kell hogy értsek vele. Így kellett lennie.
Kiről van szó? Egy csodálatos emberről akit évek óta tudhatok a barátomnak. A barátságunk elérte azt a szintet ahol a következő fázisba kellett lépnie. Ő már érezte rég óta, és igazából én is, de féltem, és sokáig nem akartam bevallani magamnak.
De inkább kezdjük a legeslegelején.
2012. 01. 01. éjfél után pár perccel.
Anno sosem voltak izgalmasnak minősíthető szilvesztereim. Anyáékkal itthon maradtunk, anya csinált bólét, valami sütit, főzött virslit, éjfélkor pedig koccintottunk. A program TV nézés volt, én pedig közben a gép előtt ültem. Éjfél után még nem voltam fáradt, viszont rám jött az unalom. Igen akkor még tudtam unatkozni. Borzalmasan unalmas volt egész nap a Facebook előtt ülni. Igazából most is az. Mostanában csak fellépek gyorsan végig görgetni az idővonalon aztán viszlát. Szóval görgettem akkor is a Facet, amikor egyik ismerősöm valamit kiírt. Hozzászóltam, majd egy srác is akiről a későbbiekben kiderült hogy némileg ittas állapotban volt, de nem érdekelt mert feltaláltuk magunkat. Fantasztikusan elvoltunk úgy egy órán át... Kutyát nem érdekelt, hogy más bejegyzése és nem chat. Végül mindketten elmentünk aludni.
Ezután valahogy elkezdtünk beszélgetni és onnantól kezdve naponta beszélgettünk. Folyamatosan. Az első amikor láttuk egymást személyesen nagyjából annyi volt, hogy elmentünk egymás mellett. Na jó én mellette, és azt hittem nem köszönt pedig köszönt csak nem láttam/hallottam. Jól le is basztam utána aztán ez kiderült úgyhogy jól beégtem. Ciki. Végül találkoztunk jó párszor. Mindig jött ki hozzám ha átmentem bandázgatni Bábolnára. Imádtam azokat a napokat és a jelenléte vigasztalt, ha elromlott valamiért a nap..
Sajnos sokszor abban az időben nem értékeltem az igyekezetét, azt hogy mindig ott van, mert másokkal foglalkoztam inkább. Ez nagy hiba volt tőlem, tudom. Sajnálom is, de már nem tudok rajta változtatni. Ennek ellenére naponta beszéltünk, egyre jobban megismertük egymást, végül kijelenthettem, hogy ő lett a legjobb barátom. Elsírhattam neki minden bajom, velem örült, ha valami jó történt velem. Jóban rosszban mellettem volt. És lehet hogy most múlt időben írok, de ez MÉG MOST IS IGAZ. Azóta is a legeslegjobb. Ő az EGYETLEN ember akiben még soha sem csalódtam és tudom, hogy nem is fogok. Ő volt az első (családon kívüli), akinek amikor azt mondtam Szeretlek, akkor azt teljes szívemből mondtam. Igaz, akkor még csak baráti volt ez a szeretet. Vagy talán több annál, de nem vallottam be magamnak. Abban az időben más tetszett, ráadásul még azt sem tudtam mi az a szerelem. Hát akkor hogy láttam volna hogy az orrom előtt van? Pedig ott volt, 3 és fél éven át. Volt hogy volt az életünkben más ember, de mi mindig ott voltunk a másiknak. Igazából visszatekintve minden értelmet nyert. Minden egyes (bevallom rövid életű) kapcsolatomból hiányzott valami, és sosem tudtam mi az. Végül amikor már az utolsó jelölttel sem működtek az érzelmi dolgok akkor azt mondtam Oké, elég. Ennyi volt. Nincs több pasi. Egyedül leszek és ha kell akkor majd lesz valaki.
Ezt akkor határoztam el mikor sajnos az az ember intett búcsút akivel még talán kicsit azt éreztem hogy működhetne, de kiderült hogy mégsem. Fájt, igen. De erre az volt a menedékem hogy bezártam a szívem. aki bent volt, mélyen, az maradt. Szépen elfogytak mellőlem az álbarátok, a nagy "haverok"... És nem érdekelt, máig nem érdekel egyik sem. Ő maradt egyedül. Mert az összetört szívemet tartotta a kezében és próbálta rendbe tenni. De még mindig csak barátként tekintettem rá.
Volt egy időszakunk amikor rettenetesen sokat veszekedtünk. Nagyon kikészített ez az időszak, nem tudtam hova tenni, nem tudtam mit tegyek. Végül megoldottuk. Mivel rossz emlék, ezért nem sok minden maradt meg belőle. De jól oldottuk meg ha még itt vagyunk, nem?
Aztán neki barátnője lett, én meg el voltam magamba. A létezése tökéletes volt számomra. Volt egy férfi az életemben aki meghallgatott és talán még többet is foglalkozott velem mint kellene a barátnője mellett. De hát ez is szépen értelmet nyert a későbbiekben.
Teltek múltak a napok, hónapok. Október végétől valamiért bezárkóztam és senkivel nem akartam beszélni. Senkire nem haragudtam, de szükségem volt rá. Szó nélkül egyik napról a másikra megszűntem kapcsolatot tartani a megmaradt emberekkel. Aztán egyszer csak írt olyan november végén, december elején, mert már jó ideje nem beszéltünk. Szégyelltem magam, és megígértem, hogy innentől kezdve újra beszélünk. Felvettem a fonalat újra, másokat is megkerestem ismét. Új löketet kapott a barátságunk. Megosztotta velem a gondjait újra. De azt hittem megváltozott. Negatívan. Vagyis azt hittem. A viselkedésében olyan elemek jelentek meg, amit régen ki sem néztem volna belőle, nem gondoltam, hogy problémái vannak amiket nem szívesen oszt meg. Végül 2015 év elején megnyílt az áradat. Elmondott mindent, ami miatt más volt. Ezután már sokkal megértőbb voltam,hisz világossá vált minden. Tavasszal még közelebb kerültünk egymáshoz, az már az a fázis volt, hogy még egy lépés és nem barátságról beszélnünk, de még nem történt semmi. Ragaszkodtam a barátságunkhoz még mindig, mert attól féltem, hogy elfogok rontani valamit és ezzel végleg elveszítem. Ami elviselhetetlen lenne számomra. Szerinte kockáztatni kell, mert mi van, ha működik. (Működik! ♥) Meg hogy amúgy se rontanék el semmit, mert ismer már, tudja milyen vagyok még ha sokszor kiakasztó is, és nem vagyok tökéletes, de nem rontanék el semmit. Mondta ő. Kételkedtem, még hiányzott egy löket.
Június sors döntő volt az életemben. Ahogy már olvashattátok történt valami, ami megváltoztatott bennem sok mindent. A változásokról később még írni fogok, de most maradjunk témánál. Szóval, ha ő nincs valószínűleg a napjaim a kórházban önsanyargatással és bőgéssel teltek volna. De tartotta bennem a lelket végig ilyen nagy távolságból is, és amint haza hoztak meglátogatott. Neki tudtam beszélni mindenről nyíltan. Sokat rágódtam még magamban, hogy mi lesz ha nem fogadnak el? De ő biztosított, hogy nem fordulhat elő ilyesmi és neki ugyanolyan vagyok mint eddig. Rettenetesen hálás voltam neki és vagyok mindmáig. Még közelebb került hozzám. Teljesen megnyíltunk egymásnak, amit eddig nem mertünk mondani vagy csak szimplán nem mondtunk, azt is elregéltük a másiknak.
Végül Júliusban kérészéletű kapcsolatom közben jöttem rá, hogy mi nem stimmelt régen és ebben a kapcsolatban sem. Nem valami hiányzik, hanem valaki. Még pedig Ő. Nem a személye, mondjuk az is, de az is amit képvisel, az amit jelent számomra. Igazából Ő maga mindenével együtt. Egyszer csak áttört a gát, az érzéseim kiszabadultak, de még féltem tőlük. Végre bevallottam magamnak, hogy igen szeretem, és az érzéseim valódiak, csak túl sokáig elnyomtam őket. Emiatt ugyancsak nem működött ez a bizonyos kapcsolat, mert nem tudtam szeretni. De azért nem tudtam, mert rájöttem mást szeretek. Még pedig Ő-t. Úgy ahogy van. Nem tudom mikor alakult át a barátság szerelemmé, érlelődött egy ideig az biztos, de végül már tudtam, hogy kész vagyok rá. Nyár lévén egyre többet találkoztunk, végül 29.-én átléptük a határt. Megcsókolt és abban a pillanatban minden a helyére kattant. Minden ott volt az életemben ahol lennie kell. Ahogy a nagy erejű megáradt folyók szakítják át a legyengült gátakat, úgy szakították át az érzéseim az általam emelt falat, amit ő belülről lassan bontott le észrevétlenül. Amögött, ott bent pedig végig ott volt ő, a szívem pedig a kezében. A szívem, ami időközben összeforrt.Amit rendbe tett, amit szeret teljes szívéből. Igen barátságból szerelem lett. Igaz barátságból, igaz szerelem, ami megrendíthetetlen.
To be continued...
2016. február 1.
April to June in 2015
Vegyük azt hogy nem tűntem el csak jótékony csendbe süllyedtem. Végül is mindkettő ugyanazt jelenti csak szebben van kifejezve. Ez a szép magyar nyelv... De ez kit érdekel? Itt vagyok megint. Kinek jó ez kinek nem. Eszembe jutott a múlt héten, hogy de rég láttam a blogot. Nézegettem, olvasgattam. Aztán késztetésem támadt az írásra. Ha régen is olyan jól esett, akkor most miért ne lenne jó? Természetesen szigorúan az elveimhez ragaszkodva, mértékletesen. Sajnálom ez rögzült, csúnya lecke volt, de belém égett. Rég volt, elmúlt, vége.
Úgy gondoltam mivel már 2016-ot írunk, ezért vissza megyek az időbe, ezzel nosztalgiázva magamban, hogy mi is történt tavaly április óta. Jó is meg rossz is, de hozzám tartozik minden.
Well, let see...
Őszintén szólva lehetséges, hogy előbb át kellett volna gondolnom, hogy mit is fogok írni, de hát sosem voltam az egyszerű dolgok híve. Mindig bonyolítani kell. Ez vagyok én. De azért lássuk, meddig tart a memóriám.
Április
Tavaszi szünet után írtam, de az aktuális iskolai dolgokat nem taglaltam.
Szóval áprilisban angol osztályozó vizsgát tettem az idei és a jövő tanévből előre, mivel hogy májusban előrehozott középszintű érettségit tettem angolból. Informatikából is, de abból nem volt osztályozóm. Ezzel mondhatjuk is, hogy lezártam az áprilist, mert más nem történt ami jelentősebb lenne.
Május
Május elején megkezdődtek az érettségik, 7.-én beültem angol érettségit írni. Azt hittem vészesebb lesz, de elég gyorsan túl lettem rajta. Bezzeg olyankor telik az idő mikor többre lenne szükség. De azért sikerült, ráadásul egész jól. Angol után 15.-én következett az informatika. Az is gyorsan lezajlott, mondjuk annál tényleg több idő kellett volna. De amit tudtam azt megtettem.
Ezzel az írásbeliknek vége volt, már csak szimpla iskolás napok következtek, meg egy kis Pünkösd.
Június
Június első hete némileg túlterheltnek is mondható, de laza is volt egyben. Miért? Mert még dolgozatokat írattak mielőtt eltűnünk egy hosszú hétvégére ki tudja hova osztálykirándulás címszóval, plusz volt diáknap is. Kezdjük ezzel, ha már kronologikusan haladok.
Diáknapon a Püspökerdőben kirándulva/sétálva kellett az osztályoknak különböző feladatokat végre hajtaniuk ezzel pontokat gyűjtve. És akinek a legtöbb pontja volt az nyert, és megnyerte a következő diáknap szervezését. Nos mi 3 évvel a hátunk mögött ezt nem akartuk. Úgyhogy arra mentünk, hogy ne nyerjünk, ami sikerült is bár a végén elég gáz volt mikor eredményhirdetésen talán az utolsók vagy az utolsó előttiek voltunk. Pedig egy csomó helyen azt mondták, hogy mi értük el ott a legtöbb pontot. E miatt megijedve néhol vagy nem voltunk hajlandóak megcsinálni amit kell, vagy direkt elrontottuk. Ebben összefogott az osztály ha már másban csak széthúz...
Lépjünk tovább hisz most jön csak a hab a tortán. Bár a miértek még a mai napig ismeretlenek, csak feltételezések vannak.
Az egész egy csütörtöki napon kezdődött. Még írtunk egy kémia dolgozatot aztán talán az 5. vagy 6. óra után elindultunk osztálykirándulásra, Pécsre.
Mindenki élvezte az utat, főleg, hogy előbb mentünk mint a többiek, hivatkozva a félévi legjobb osztály átlagra. De korán kezdődtek a bonyodalmak. Elfoglalva a szállást nem azt kaptuk, amit vártunk. Szép beetetésnek lettünk áldozatai. Olcsó húsnak híg a leve szokták mondani. De azért kénytelen-kelletlen elfoglaltuk a szobákat. Mindenki lepakolt aztán vissza mentünk a belvárosba nézelődni. Gyönyörű hely Pécs. Mindig is el akartam oda jutni és még most is vissza mennék mert elképesztő. Csak azt tudom mondani, hogy hallgasd meg a Pécs Aktuált és tényleg átadja azt, amit a város képvisel. Bár úgy gondolom még ez a zene sem tudja elmondani a látottakat azt meg pláne nem, amit Pécs utcáin sétálva érez az ember. De közel jár hozzá, és itt hadd dicsérjem a Punnanyit. Amit tudtak azt át adtak/ és átadnak a zenéjükkel. Összeforrva Péccsel. Teljesen át jár a mediterrán feeling. Gyönyörű hely. Teljesen elvarázsolt. Imádom.
Vacsora időben úgy gondoltunk ha már Pécsen vagyunk akkor igazán megtehetjük, hogy keresünk egy menő pizzázót és eszünk egy jót. Nos a választott pizzázó ott nyerte el elsőre a tetszésünket, hogy totál mediterrán hangulatú volt. Mondjuk abba a városban szinte minden az, de ezen pont megakadt a szemünk, közelebb érve pedig hamisítatlan Punnany dallamok hallatszottak ki. Úgyhogy megvettek kilóra. A pizza is finom volt, rendelés után frissen sütve érkezett hozzánk, kívánságainkat teljesítve. Mivel, ha 4 diák olcsón megakarja úszni és jót is akar enni, akkor leleményes. Becserkésztük a teraszt és megnéztük mekkorák a pizzák mások tányérján. Némileg vicces volt, de 2 pizzából jól laktunk 4-en. Visszaérve a szállásra újra kezdődtek a bajok. Zenét akartunk hallgatni és hát ez a szállásadónak nem tetszett mert, hogy elijesztjük a külföldieket. Nos megkérdeztük a kedves többi turistát, akiknek a lakóautója a ház közelében volt, hogy ugyan zavarja-e őket a zene és hogy hallják-e egyáltalán. Ők pedig közölték hogy nem, és nem is hallották. Csak úgy megjegyzem: kulturáltan, csukott ajtóknál hallgattuk a zenét, úgy, hogy ott kint nem lehetett hallani, mert kimentünk hogy kipróbáljuk, hogy hallani-e de csak a folyosón lehetett a házon kívül nem. Itt egyetlen probléma a szállásadókkal volt, főleg amikor több dologra is fény derült, de ne is beszéljünk róla. Azonnal menni akartunk máshova, de sajnos esélyünk nem volt rá már este 9 után. Maradtunk. Mondjuk azt hogy én ennek ellenére, meg csak azért is jól akartam érezni magam. Kicsit túlzásokba is estem, ami az alkoholt illeti. Képek bevillannak, de sokszor inkább csak a sötétség.. Reggel korán keltünk, mert költöztünk ugyebár. Másik szállásunk még nem volt, de úgy gondoltuk, hogy még az sem számít, ha a buszon alszunk csak el innen. Kóvályogtam össze-vissza rosszul is lettem, de aztán utána hamar összeszedtem magam úgyhogy elindultunk reggelit venni aztán felszállni a buszra. Szépen elhelyezkedtem az ülésen, elkezdtünk beszélgetni barátnőmmel. Aztán, aztán.... Sötét.... Műsorszünet. Nem vicc. Egyik percről a másikra. Végül a busz padlóján tértem magamhoz, körülöttem a többiekkel és néztem kifelé az ajtón. Mindenki pánikba. Hallottam ahogy beszélnek, de nem értettem csak pár szót. Persze a lényeg meg lett. Mentő. Mindjárt. Nyugi. Én pedig erőtlenül próbáltam vagy talán mondtam is, hogy nem kell. Aztán újra jótékony sötétség. Pár másodpercre vagy talán percre. Következőnek láttam ahogy a két mentő elhalad a busz nyitott ajtaja előtt. Aztán megjelent az orvos és beszélt hozzám. Én pedig már kótyagosan de mondtam hogy jól vagyok, nem kellenek, jól vagyok. Menni akarok a többiekkel. De erőtlen próbálkozásom nem hatotta meg az orvost. Még magamat se győztem meg vele, csak a küzdeni akarás szólt belőlem. Végül a buszról egyedül szálltam le, de a mentőig kísértek. Megvizsgáltak, aztán közölték, hogy bevisznek a kórházba. Nem tiltakoztam, nem gátoltam őket a munkájukban. Kezdett a fejem is kitisztulni. Már csak a cuccaimért aggódtam. Sokktalanítottak, elkezdték felvenni az adataim, aztán elindultunk közben a kórházba. Kijózanodva nézelődtem a mentőben. Mit ne mondjak a helyzet iróniája, hogy az akkor még szingli énem szeme megakadt a mentőápolón. Tanulmányoztam a férfit, meg a tetoválásait. Utána napokkal később még feltudtam idézni az idézetet a karján, de most már nem. Csak a pólója alól kilógó nonfiguratív minták rémlenek. Akkor gondoltam elsőnek hogy minden rosszban van valami jó. Ezzel voltam elfoglalva a nagyjából 10 perces úton, de még talán annyi se volt. A kórház udvarán magam szálltam ki a kocsiból, azonban a váróban leülve már elkezdtem szédülni. Aztán mikor a mentőápoló visszajött és szólt hogy sétálni kéne az udvar másik felébe, közöltem vele, hogy akkor egy ágyat kerítsen legyen szíves, mert ülni nem vagyok képes nem hogy sétálni. Szóval áttoltak egy másik épületbe. Ott felvették az adataim, megvizsgáltak, aztán kaptam egy ágyat. Lefeküdtem úgy ahogy voltam, és elaludtam. Egy idő után felébredtem, és kimentem a mosdóba. Nos, az ágyban tértem magamhoz újra. De hülyének néztem az ápolókat meg a kórterembe fekvő gyerekek szüleit, mert kérdezgettek, hogy emlékszem-e hogyan kerültem vissza az ágyba. Azt hittem magamtól jöttem vissza. Később kiderült, hogy nem. Csak nem voltam magamnál.
Hogy mi volt ez az egész? Mitől lett műsorszünet? Mi is történt valójában?
Ez az egész az én szempontomból lett leírva. Tudom, kesze-kusza, de csak ennyire emlékszem. Oké többre is, de a lényegtelen apró információkat nem fogom leírni, hogy milyen volt a kórház meg mit csináltak velem a vizsgálaton és egyebek.
Nos hogy mi volt ez az egész?
Elég ennyi szerintem: Egy nap alatt két epilepsziás roham.
Mitől lett műsorszünet?
Lövésem sincs, se az orvosoknak. Tippelnek, ráfogják valamire, mert ezt nem lehet tudni. E miatt nem haragszom rájuk, az agyat különösen nehéz megérteni, ezzel tisztában vagyok. Jelen esetben a rohamok ideje alatt elvesztettem az eszméletemet.
Mi is történt valójában?
Igen epilepsziás roham. Jól olvastad elsőre. Sosem történt még ilyen velem egészen addig a napig.
Csak röviden: az epilepszia NEM BETEGSÉG. Ezt muszáj hangsúlyozni, mert sokan betegnek titulálják azokat akikkel előfordult már. Az epilepszia egy állapot. Egy állapot amikor az izmaid görcsbe rándulnak és rángatóznak, ezáltal összeesel és mivel az agyadban lévő receptorok túl sok információt kapnak, ezért kikapcsol (vész leáll) és nem tudsz magadról. Igazából nem ez a konkrét történet, nem ilyen egyszerű. Több féle rohamtípus van. Nálam ez történt. Legalábbis másodszorra. Az elsőnél se voltam magamnál a buszon, de ülve maradtam azonban többet nem tudok, mert csak barátnőm volt ott ő meg teljesen pánikba esett, ráadásul szemüveg is volt rajtam úgyhogy egyebeket nem tudott mondani.
Rémisztő, igen. Külsőleg biztosan. De belsőleg nem. Ezért sem félek tőle. És hogy miért? Azért mert, nem tudom mitől kéne félni, hisz nem emlékszem rá, nem jár fájdalommal. Igaz beverhetem a fejem, vagy bármim, de ezekről csak később tudok, mert nem élem meg a fizikai sérüléseket akkor.
Igen, az orvostudomány foglalkozik ezzel is hisz a szervezetünkben kialakult állapotról van szó, és írnak fel rá gyógyszert, de nem gyógyulsz meg a felírt gyógyszerektől. A gyógyszerek azért vannak hogy tünetmentessé tegyék az embert. Én azóta is tünetmentes vagyok. Azon a napon megtörtént és azóta sem. Gyógyszert szedek, de még azt sem jelentem ki, hogy epilepsziás vagyok. Nem azért, mert tagadom, csak orvosilag még nem kimondott. Még egy körülbelül 2 éves procedúra mire érünk el valamit. Két lehetőség van: az, hogy kimondják, hogy igen, epilepszia. Vagy az, hogy oké akkor most leállunk a gyógyszerről, mert nem kell. Ugyanis az epilepszia kinőhető, és mint írtam még nem valószínű hogy epilepsziás vagyok annak ellenére, hogy volt 2 rohamom. Mivel azóta nem történt semmi, ezért én hajlok afelé, hogy túlzásba vittem a megfelelést önmagamnak, aztán jól felidegesítettem magam és az alkohol sem tett túl jót ezek után. Ugyanis az epilepsziás rohamot szinte bármi előidézheti. (vibráló fények, láz, nagy mennyiségű alkohol, drogok stb.)
Nem azért írtam le, hogy sajnáltassam magam. Nincs rá szükségem. De nem szégyenlem. Ebből csak az látható, hogy milyen is az élet. Az egyik nap még semmi bajod, éled az életed, a következő pillanatban pedig már kórházban fekszel és vársz a kivizsgálásokra. Szerintem mindenki más akar lenni mint a többség, mindenki akar valamit amitől más. De erre nem gondolnak, hogy az a másság lehet negatív is. Én nem veszem negatívnak, nem érzem magamat kirekesztettnek, normális életet élek, a napjaim is annyiban változtak, csak hogy reggel és este be kell vennem a gyógyszert. Kifejezetten örülök amikor az osztálytársaim elfelejtik a tavaly történteket, mert így nincs megkülönböztetés.
Igaz, van amiben korlátozódtam, például az jogosítványszerzés, vagy az alkohol. 2 évig minimum nem lehet jogosítványom, utána csak szigorúbb orvosi engedéllyel. Nem ihatok alkoholt. Ami ebben a formában nem teljesen igaz. Ihatok, csak nem sokat, és nem gyógyszer előtt, vagy után 1-2 órával. De elmúltak azok a ritka hétvégék, amikor ittunk egy jót valamilyen alkalomból. Ezekkel is együtt kell élni, és azért bízom benne, hogy az egész csak átmeneti és csak pár évre szól.
Szóval 5 napot töltöttem a PTE Gyermekklinikáján. Volt pár vizsgálatom, de az csak utolsó előtti nap. Ezekben a napokban is az volt a mantrám, hogy: Minden rosszban van valami jó. Ez előtt sosem feküdtem kórházban. De egyáltalán nem volt borzalmas. Sőt, inkább kicsit szanatórium feelingje volt a gyerekosztálynak, mert igen, még oda kerültem. De valahogy úgy érzem ez némileg szerencsés is volt számomra. Nagyon kis családias volt, ha már lehet ilyet mondani egy kórházi osztályra. A nővérek kedvesek voltak és segítőkészek. Nem volt semmi negatív tapasztalatom abban a pár napban. Megismertem pár "bajtársat" is, úgyhogy volt társaságom, nem unatkoztam, nem fekvéssel és önsanyargatással teltek el a napjaim, kínkeservesen, hanem nevetve, egymás történetét megismerve, együtt érezve, elfogadva egymás helyzetét. Sokat köszönhetek egy párnak, akik kislánya súlyos beteg, mert ők a kislányon már kitapasztalták sajnos a rohamokat és ezáltal sokat tudtak nekem segíteni, mert igen mikor tudatosult bennem a feltételezett diagnózis, ami akkor is az epilepszia volt, na az megviselt.
De azóta minden a legnagyobb rendben.
Ez 5 nap volt, és Június első hete. Haza tértem után (ez olyan mintha Gandalf mondaná hogy; "Jöttömre 2 nap múlva számítsatok, napnyugtakor, kelet felől.." Csak én délről jöttem 5 nap után, de who cares?) Az első aki jött és végig velem volt lélekben a messzeségben is, az Laci volt. Istenem hogy hogy lehet valakit ennyire szeretni?! Neki hatalmas része volt abban, hogy átlépjek a történteken és tovább éljem az életem. Ha ő nincs akkor nem lennék ilyen jól. De a kedvesre térjünk majd vissza legközelebb, mert a következőkben hatalmas főszereplővé válik.
A hónapban volt még szóbeli érettségi angolból és informatikából, ugye. Informatikából még dicséretet is kaptam, végül ötös-ötös előrehozott érettségikkel távoztam és zártam a tanévet. Elkezdődött a szakmai gyakorlat. A hetek gyorsan elteltek belőle már ami a júniust illeti.
To be continued....
Úgy gondoltam mivel már 2016-ot írunk, ezért vissza megyek az időbe, ezzel nosztalgiázva magamban, hogy mi is történt tavaly április óta. Jó is meg rossz is, de hozzám tartozik minden.
Well, let see...
2015.
Őszintén szólva lehetséges, hogy előbb át kellett volna gondolnom, hogy mit is fogok írni, de hát sosem voltam az egyszerű dolgok híve. Mindig bonyolítani kell. Ez vagyok én. De azért lássuk, meddig tart a memóriám.
Április
Tavaszi szünet után írtam, de az aktuális iskolai dolgokat nem taglaltam.
Szóval áprilisban angol osztályozó vizsgát tettem az idei és a jövő tanévből előre, mivel hogy májusban előrehozott középszintű érettségit tettem angolból. Informatikából is, de abból nem volt osztályozóm. Ezzel mondhatjuk is, hogy lezártam az áprilist, mert más nem történt ami jelentősebb lenne.
Május
Május elején megkezdődtek az érettségik, 7.-én beültem angol érettségit írni. Azt hittem vészesebb lesz, de elég gyorsan túl lettem rajta. Bezzeg olyankor telik az idő mikor többre lenne szükség. De azért sikerült, ráadásul egész jól. Angol után 15.-én következett az informatika. Az is gyorsan lezajlott, mondjuk annál tényleg több idő kellett volna. De amit tudtam azt megtettem.
Ezzel az írásbeliknek vége volt, már csak szimpla iskolás napok következtek, meg egy kis Pünkösd.
Június
Június első hete némileg túlterheltnek is mondható, de laza is volt egyben. Miért? Mert még dolgozatokat írattak mielőtt eltűnünk egy hosszú hétvégére ki tudja hova osztálykirándulás címszóval, plusz volt diáknap is. Kezdjük ezzel, ha már kronologikusan haladok.
Diáknapon a Püspökerdőben kirándulva/sétálva kellett az osztályoknak különböző feladatokat végre hajtaniuk ezzel pontokat gyűjtve. És akinek a legtöbb pontja volt az nyert, és megnyerte a következő diáknap szervezését. Nos mi 3 évvel a hátunk mögött ezt nem akartuk. Úgyhogy arra mentünk, hogy ne nyerjünk, ami sikerült is bár a végén elég gáz volt mikor eredményhirdetésen talán az utolsók vagy az utolsó előttiek voltunk. Pedig egy csomó helyen azt mondták, hogy mi értük el ott a legtöbb pontot. E miatt megijedve néhol vagy nem voltunk hajlandóak megcsinálni amit kell, vagy direkt elrontottuk. Ebben összefogott az osztály ha már másban csak széthúz...
Lépjünk tovább hisz most jön csak a hab a tortán. Bár a miértek még a mai napig ismeretlenek, csak feltételezések vannak.
Az egész egy csütörtöki napon kezdődött. Még írtunk egy kémia dolgozatot aztán talán az 5. vagy 6. óra után elindultunk osztálykirándulásra, Pécsre.
Mindenki élvezte az utat, főleg, hogy előbb mentünk mint a többiek, hivatkozva a félévi legjobb osztály átlagra. De korán kezdődtek a bonyodalmak. Elfoglalva a szállást nem azt kaptuk, amit vártunk. Szép beetetésnek lettünk áldozatai. Olcsó húsnak híg a leve szokták mondani. De azért kénytelen-kelletlen elfoglaltuk a szobákat. Mindenki lepakolt aztán vissza mentünk a belvárosba nézelődni. Gyönyörű hely Pécs. Mindig is el akartam oda jutni és még most is vissza mennék mert elképesztő. Csak azt tudom mondani, hogy hallgasd meg a Pécs Aktuált és tényleg átadja azt, amit a város képvisel. Bár úgy gondolom még ez a zene sem tudja elmondani a látottakat azt meg pláne nem, amit Pécs utcáin sétálva érez az ember. De közel jár hozzá, és itt hadd dicsérjem a Punnanyit. Amit tudtak azt át adtak/ és átadnak a zenéjükkel. Összeforrva Péccsel. Teljesen át jár a mediterrán feeling. Gyönyörű hely. Teljesen elvarázsolt. Imádom.
Vacsora időben úgy gondoltunk ha már Pécsen vagyunk akkor igazán megtehetjük, hogy keresünk egy menő pizzázót és eszünk egy jót. Nos a választott pizzázó ott nyerte el elsőre a tetszésünket, hogy totál mediterrán hangulatú volt. Mondjuk abba a városban szinte minden az, de ezen pont megakadt a szemünk, közelebb érve pedig hamisítatlan Punnany dallamok hallatszottak ki. Úgyhogy megvettek kilóra. A pizza is finom volt, rendelés után frissen sütve érkezett hozzánk, kívánságainkat teljesítve. Mivel, ha 4 diák olcsón megakarja úszni és jót is akar enni, akkor leleményes. Becserkésztük a teraszt és megnéztük mekkorák a pizzák mások tányérján. Némileg vicces volt, de 2 pizzából jól laktunk 4-en. Visszaérve a szállásra újra kezdődtek a bajok. Zenét akartunk hallgatni és hát ez a szállásadónak nem tetszett mert, hogy elijesztjük a külföldieket. Nos megkérdeztük a kedves többi turistát, akiknek a lakóautója a ház közelében volt, hogy ugyan zavarja-e őket a zene és hogy hallják-e egyáltalán. Ők pedig közölték hogy nem, és nem is hallották. Csak úgy megjegyzem: kulturáltan, csukott ajtóknál hallgattuk a zenét, úgy, hogy ott kint nem lehetett hallani, mert kimentünk hogy kipróbáljuk, hogy hallani-e de csak a folyosón lehetett a házon kívül nem. Itt egyetlen probléma a szállásadókkal volt, főleg amikor több dologra is fény derült, de ne is beszéljünk róla. Azonnal menni akartunk máshova, de sajnos esélyünk nem volt rá már este 9 után. Maradtunk. Mondjuk azt hogy én ennek ellenére, meg csak azért is jól akartam érezni magam. Kicsit túlzásokba is estem, ami az alkoholt illeti. Képek bevillannak, de sokszor inkább csak a sötétség.. Reggel korán keltünk, mert költöztünk ugyebár. Másik szállásunk még nem volt, de úgy gondoltuk, hogy még az sem számít, ha a buszon alszunk csak el innen. Kóvályogtam össze-vissza rosszul is lettem, de aztán utána hamar összeszedtem magam úgyhogy elindultunk reggelit venni aztán felszállni a buszra. Szépen elhelyezkedtem az ülésen, elkezdtünk beszélgetni barátnőmmel. Aztán, aztán.... Sötét.... Műsorszünet. Nem vicc. Egyik percről a másikra. Végül a busz padlóján tértem magamhoz, körülöttem a többiekkel és néztem kifelé az ajtón. Mindenki pánikba. Hallottam ahogy beszélnek, de nem értettem csak pár szót. Persze a lényeg meg lett. Mentő. Mindjárt. Nyugi. Én pedig erőtlenül próbáltam vagy talán mondtam is, hogy nem kell. Aztán újra jótékony sötétség. Pár másodpercre vagy talán percre. Következőnek láttam ahogy a két mentő elhalad a busz nyitott ajtaja előtt. Aztán megjelent az orvos és beszélt hozzám. Én pedig már kótyagosan de mondtam hogy jól vagyok, nem kellenek, jól vagyok. Menni akarok a többiekkel. De erőtlen próbálkozásom nem hatotta meg az orvost. Még magamat se győztem meg vele, csak a küzdeni akarás szólt belőlem. Végül a buszról egyedül szálltam le, de a mentőig kísértek. Megvizsgáltak, aztán közölték, hogy bevisznek a kórházba. Nem tiltakoztam, nem gátoltam őket a munkájukban. Kezdett a fejem is kitisztulni. Már csak a cuccaimért aggódtam. Sokktalanítottak, elkezdték felvenni az adataim, aztán elindultunk közben a kórházba. Kijózanodva nézelődtem a mentőben. Mit ne mondjak a helyzet iróniája, hogy az akkor még szingli énem szeme megakadt a mentőápolón. Tanulmányoztam a férfit, meg a tetoválásait. Utána napokkal később még feltudtam idézni az idézetet a karján, de most már nem. Csak a pólója alól kilógó nonfiguratív minták rémlenek. Akkor gondoltam elsőnek hogy minden rosszban van valami jó. Ezzel voltam elfoglalva a nagyjából 10 perces úton, de még talán annyi se volt. A kórház udvarán magam szálltam ki a kocsiból, azonban a váróban leülve már elkezdtem szédülni. Aztán mikor a mentőápoló visszajött és szólt hogy sétálni kéne az udvar másik felébe, közöltem vele, hogy akkor egy ágyat kerítsen legyen szíves, mert ülni nem vagyok képes nem hogy sétálni. Szóval áttoltak egy másik épületbe. Ott felvették az adataim, megvizsgáltak, aztán kaptam egy ágyat. Lefeküdtem úgy ahogy voltam, és elaludtam. Egy idő után felébredtem, és kimentem a mosdóba. Nos, az ágyban tértem magamhoz újra. De hülyének néztem az ápolókat meg a kórterembe fekvő gyerekek szüleit, mert kérdezgettek, hogy emlékszem-e hogyan kerültem vissza az ágyba. Azt hittem magamtól jöttem vissza. Később kiderült, hogy nem. Csak nem voltam magamnál.
Hogy mi volt ez az egész? Mitől lett műsorszünet? Mi is történt valójában?
Ez az egész az én szempontomból lett leírva. Tudom, kesze-kusza, de csak ennyire emlékszem. Oké többre is, de a lényegtelen apró információkat nem fogom leírni, hogy milyen volt a kórház meg mit csináltak velem a vizsgálaton és egyebek.
Nos hogy mi volt ez az egész?
Elég ennyi szerintem: Egy nap alatt két epilepsziás roham.
Mitől lett műsorszünet?
Lövésem sincs, se az orvosoknak. Tippelnek, ráfogják valamire, mert ezt nem lehet tudni. E miatt nem haragszom rájuk, az agyat különösen nehéz megérteni, ezzel tisztában vagyok. Jelen esetben a rohamok ideje alatt elvesztettem az eszméletemet.
Mi is történt valójában?
Igen epilepsziás roham. Jól olvastad elsőre. Sosem történt még ilyen velem egészen addig a napig.
Csak röviden: az epilepszia NEM BETEGSÉG. Ezt muszáj hangsúlyozni, mert sokan betegnek titulálják azokat akikkel előfordult már. Az epilepszia egy állapot. Egy állapot amikor az izmaid görcsbe rándulnak és rángatóznak, ezáltal összeesel és mivel az agyadban lévő receptorok túl sok információt kapnak, ezért kikapcsol (vész leáll) és nem tudsz magadról. Igazából nem ez a konkrét történet, nem ilyen egyszerű. Több féle rohamtípus van. Nálam ez történt. Legalábbis másodszorra. Az elsőnél se voltam magamnál a buszon, de ülve maradtam azonban többet nem tudok, mert csak barátnőm volt ott ő meg teljesen pánikba esett, ráadásul szemüveg is volt rajtam úgyhogy egyebeket nem tudott mondani.
Rémisztő, igen. Külsőleg biztosan. De belsőleg nem. Ezért sem félek tőle. És hogy miért? Azért mert, nem tudom mitől kéne félni, hisz nem emlékszem rá, nem jár fájdalommal. Igaz beverhetem a fejem, vagy bármim, de ezekről csak később tudok, mert nem élem meg a fizikai sérüléseket akkor.
Igen, az orvostudomány foglalkozik ezzel is hisz a szervezetünkben kialakult állapotról van szó, és írnak fel rá gyógyszert, de nem gyógyulsz meg a felírt gyógyszerektől. A gyógyszerek azért vannak hogy tünetmentessé tegyék az embert. Én azóta is tünetmentes vagyok. Azon a napon megtörtént és azóta sem. Gyógyszert szedek, de még azt sem jelentem ki, hogy epilepsziás vagyok. Nem azért, mert tagadom, csak orvosilag még nem kimondott. Még egy körülbelül 2 éves procedúra mire érünk el valamit. Két lehetőség van: az, hogy kimondják, hogy igen, epilepszia. Vagy az, hogy oké akkor most leállunk a gyógyszerről, mert nem kell. Ugyanis az epilepszia kinőhető, és mint írtam még nem valószínű hogy epilepsziás vagyok annak ellenére, hogy volt 2 rohamom. Mivel azóta nem történt semmi, ezért én hajlok afelé, hogy túlzásba vittem a megfelelést önmagamnak, aztán jól felidegesítettem magam és az alkohol sem tett túl jót ezek után. Ugyanis az epilepsziás rohamot szinte bármi előidézheti. (vibráló fények, láz, nagy mennyiségű alkohol, drogok stb.)
Nem azért írtam le, hogy sajnáltassam magam. Nincs rá szükségem. De nem szégyenlem. Ebből csak az látható, hogy milyen is az élet. Az egyik nap még semmi bajod, éled az életed, a következő pillanatban pedig már kórházban fekszel és vársz a kivizsgálásokra. Szerintem mindenki más akar lenni mint a többség, mindenki akar valamit amitől más. De erre nem gondolnak, hogy az a másság lehet negatív is. Én nem veszem negatívnak, nem érzem magamat kirekesztettnek, normális életet élek, a napjaim is annyiban változtak, csak hogy reggel és este be kell vennem a gyógyszert. Kifejezetten örülök amikor az osztálytársaim elfelejtik a tavaly történteket, mert így nincs megkülönböztetés.
Igaz, van amiben korlátozódtam, például az jogosítványszerzés, vagy az alkohol. 2 évig minimum nem lehet jogosítványom, utána csak szigorúbb orvosi engedéllyel. Nem ihatok alkoholt. Ami ebben a formában nem teljesen igaz. Ihatok, csak nem sokat, és nem gyógyszer előtt, vagy után 1-2 órával. De elmúltak azok a ritka hétvégék, amikor ittunk egy jót valamilyen alkalomból. Ezekkel is együtt kell élni, és azért bízom benne, hogy az egész csak átmeneti és csak pár évre szól.
Szóval 5 napot töltöttem a PTE Gyermekklinikáján. Volt pár vizsgálatom, de az csak utolsó előtti nap. Ezekben a napokban is az volt a mantrám, hogy: Minden rosszban van valami jó. Ez előtt sosem feküdtem kórházban. De egyáltalán nem volt borzalmas. Sőt, inkább kicsit szanatórium feelingje volt a gyerekosztálynak, mert igen, még oda kerültem. De valahogy úgy érzem ez némileg szerencsés is volt számomra. Nagyon kis családias volt, ha már lehet ilyet mondani egy kórházi osztályra. A nővérek kedvesek voltak és segítőkészek. Nem volt semmi negatív tapasztalatom abban a pár napban. Megismertem pár "bajtársat" is, úgyhogy volt társaságom, nem unatkoztam, nem fekvéssel és önsanyargatással teltek el a napjaim, kínkeservesen, hanem nevetve, egymás történetét megismerve, együtt érezve, elfogadva egymás helyzetét. Sokat köszönhetek egy párnak, akik kislánya súlyos beteg, mert ők a kislányon már kitapasztalták sajnos a rohamokat és ezáltal sokat tudtak nekem segíteni, mert igen mikor tudatosult bennem a feltételezett diagnózis, ami akkor is az epilepszia volt, na az megviselt.
De azóta minden a legnagyobb rendben.
Ez 5 nap volt, és Június első hete. Haza tértem után (ez olyan mintha Gandalf mondaná hogy; "Jöttömre 2 nap múlva számítsatok, napnyugtakor, kelet felől.." Csak én délről jöttem 5 nap után, de who cares?) Az első aki jött és végig velem volt lélekben a messzeségben is, az Laci volt. Istenem hogy hogy lehet valakit ennyire szeretni?! Neki hatalmas része volt abban, hogy átlépjek a történteken és tovább éljem az életem. Ha ő nincs akkor nem lennék ilyen jól. De a kedvesre térjünk majd vissza legközelebb, mert a következőkben hatalmas főszereplővé válik.
A hónapban volt még szóbeli érettségi angolból és informatikából, ugye. Informatikából még dicséretet is kaptam, végül ötös-ötös előrehozott érettségikkel távoztam és zártam a tanévet. Elkezdődött a szakmai gyakorlat. A hetek gyorsan elteltek belőle már ami a júniust illeti.
To be continued....
2015. április 13.
Sors?!
Szünet előtt úgy éreztem ennél nagyobb káosz a fejemben és körülöttem nem igazán lehet. Az utolsó napokban már a korán kelés is megviselt. Az utolsó előtti nap vitt mindent mint a piros ász. Már korán reggel bőghetnékem volt, nem is mentem be 0. órára, csak 1.-re mert képtelen lettem volna még előbb felkelni és életet imitálni. Végül is nem is késtem csak pont kezdésre nem értem oda hanem utána egy 15 perccel talán. Na mindegy. Napközben ingadozott a hangulatom és a gyomrom is felváltva. Mondhatni zseniálisan éreztem magam.. Aztán utolsó órákban végem volt. Ott volt az utolsó csepp a pohárban, nem bírtam tovább. És érted csak egy apró jelentéktelen hülyeségen, amit amúgy észre sem vennék és lesz*rnám magasról vagy csak szidnám normális lelkiállapotban. De ott és akkor idegbeteg lettem. Remegtem, aztán pedig nem bírtam tovább és bőgtem egy sort. Egy sort... Délutántól este 10ig.. Igen tényleg. Jó megszakításokkal, mert össze kellett szedni magamat természetesen mert még haza kellett buszozni, de haza értem és onnantól kezdve felváltva bőgtem és aludtam. Aztán belázasodtam. Másnapra megbetegedtem. Jó így visszagondolva az egész azért volt, mert elkaptam valamit, de akkor még nem tudtam, csak másnapra lett világos. Másnap doki, gyógyszer, fetrengés. Úgyhogy kicsit meghosszabbítottam a szünetet nem szándékosan. Fantasztikus volt amikor 2. nap arra ébredtem fél 5-kor, hogy a jobb fülemre nem hallok és fáj. Elviselhetetlenül. Öröm és boldogság. Múlthét szerdáig nem is hallottam fél fülemre.
De a szünetről még. A Húsvét eltelt egyszerűen, felhajtás nélkül. Olyan kis mindennapi volt. Még tojást sem festettünk bevallom. Locsolók sem voltak hálisten. Mondjuk nem is vártam őket. Közben tételt dolgoztam ki, meg egy rajzot is be kellett fejeznem úgyhogy annyiból volt más, hogy nem iskolában voltam hanem otthon. Mondjuk eltudnám viselni.. Elkezdtem intézni a nyári gyakorlatomat is (Mára már a szerződés is a kezemben van, már csak az iskolába kell bevinnem).
Aztán történt valami a szünet végén. Megjelent Valaki, akivel már nyár közepe óta nem találkoztam és nem is beszéltem. Pedig akkor úgy váltunk el, hogy rendbe hozunk mindent, és többet találkozunk. Akkor kissé szkeptikusan fogadtam ezt a felvetést, nem is éltem bele magamat okulva a régi dolgokból. Végül is úgy voltam jó legyen, néhányszor még kerestem, de nem éreztem azt hogy kölcsönös lenne a fontosság. Én pedig olyan ember vagyok, aki hagyja elmenni az embereket. Nem kapaszkodik beléjük foggal-körömmel. Aki akar az menjen. Nem könyörgök senkinek és nem tartom vissza, ha nem akar maradni. Rengeteg emberrel jártam így. Egyikükkel sem vagyok rosszban, nem vesztünk össze. Egyszerűen kiléptek az életemből. Néhányan már olyan szinten, hogy köszönni sem tudnak, de nem foglalkozom vele. Nem kötelező. Ez az ő döntésük volt. Én csak elfogadtam. Szóval azt hittem Vele is ez lesz. Úgy gondoltam, ha teljesen komolyan gondolja majd érezteti. Akkor nem éreztette, így hagytam annyiban a dolgot. Éltem az életem tovább, persze nem mondom azt, hogy olykor nem jutott eszembe, hogy vajon mi lehet vele, de valahogy sosem éreztem azt, hogy nekem kell keresnem. Kicsit már abban a fázisban voltam, hogy akinek egy kicsit is számítok majd megkeres. Ne nekem kelljen már futnom mindenki után. Sajnos mással is megjártam mostanában, hogy csak én kerestem, csak én akartam beszélni és találkozni, aztán úgy érzem mostanra, hogy csak távolodik. Mert egy pontig minden klappolt, nem volt baj, hogy én keresem, mert szívesen beszélt velem, de mostanában úgy érzem, hogy ez már nincs teljesen így. És még talán abban is biztos vagyok -nem szeretném 100%-ra kijelenteni-, de szerintem ez rajtam kívül álló okok miatt van. És akkor az előbbi dolgot megint leírhatnám. Hagyni kell menni az embereket. Nem mondom, hogy nem keresem őt, de nem naponta meg folyamatosan. Szóval visszatérve a dologra a szünet utolsó napjaiban megkeresett ez a rég nem látott barát. Elsőnek szikrát sem kaptam bevallom. Ő nekem írt? Keres? Mit akar? Miért? Aztán lezajlott köztünk egy olyan beszélgetés, amire sosem gondoltam volna. Most érzem a törődést, az elszántságot és az őszinteséget benne. Rendbe szeretné hozni és én ezt érzem. Rettenetesen boldognak érzem magam. Nem voltak mostanában hatalmas problémáim, csak az iskola és az elvárások. Mondjuk ez is épp elég volt hogy végig bőgjek egy egész délutánt. De nem panaszkodom az életem úgy ahogy van elviselhető és élhető, nem mondom, hogy hatalmas boldogságot éreztem nap mint nap, de el voltam. Őszintén szólva mindig is hiányzott belőle. Ezt biztosra tudom. Szerintem, ha kölcsönösen foglalkozunk a másikkal, úgy igazán, akkor képesek vagyunk helyre hozni. Én ebben bízok, mert ennek így kell lennie. Nem lehet máshogy..
De a szünetről még. A Húsvét eltelt egyszerűen, felhajtás nélkül. Olyan kis mindennapi volt. Még tojást sem festettünk bevallom. Locsolók sem voltak hálisten. Mondjuk nem is vártam őket. Közben tételt dolgoztam ki, meg egy rajzot is be kellett fejeznem úgyhogy annyiból volt más, hogy nem iskolában voltam hanem otthon. Mondjuk eltudnám viselni.. Elkezdtem intézni a nyári gyakorlatomat is (Mára már a szerződés is a kezemben van, már csak az iskolába kell bevinnem).
Aztán történt valami a szünet végén. Megjelent Valaki, akivel már nyár közepe óta nem találkoztam és nem is beszéltem. Pedig akkor úgy váltunk el, hogy rendbe hozunk mindent, és többet találkozunk. Akkor kissé szkeptikusan fogadtam ezt a felvetést, nem is éltem bele magamat okulva a régi dolgokból. Végül is úgy voltam jó legyen, néhányszor még kerestem, de nem éreztem azt hogy kölcsönös lenne a fontosság. Én pedig olyan ember vagyok, aki hagyja elmenni az embereket. Nem kapaszkodik beléjük foggal-körömmel. Aki akar az menjen. Nem könyörgök senkinek és nem tartom vissza, ha nem akar maradni. Rengeteg emberrel jártam így. Egyikükkel sem vagyok rosszban, nem vesztünk össze. Egyszerűen kiléptek az életemből. Néhányan már olyan szinten, hogy köszönni sem tudnak, de nem foglalkozom vele. Nem kötelező. Ez az ő döntésük volt. Én csak elfogadtam. Szóval azt hittem Vele is ez lesz. Úgy gondoltam, ha teljesen komolyan gondolja majd érezteti. Akkor nem éreztette, így hagytam annyiban a dolgot. Éltem az életem tovább, persze nem mondom azt, hogy olykor nem jutott eszembe, hogy vajon mi lehet vele, de valahogy sosem éreztem azt, hogy nekem kell keresnem. Kicsit már abban a fázisban voltam, hogy akinek egy kicsit is számítok majd megkeres. Ne nekem kelljen már futnom mindenki után. Sajnos mással is megjártam mostanában, hogy csak én kerestem, csak én akartam beszélni és találkozni, aztán úgy érzem mostanra, hogy csak távolodik. Mert egy pontig minden klappolt, nem volt baj, hogy én keresem, mert szívesen beszélt velem, de mostanában úgy érzem, hogy ez már nincs teljesen így. És még talán abban is biztos vagyok -nem szeretném 100%-ra kijelenteni-, de szerintem ez rajtam kívül álló okok miatt van. És akkor az előbbi dolgot megint leírhatnám. Hagyni kell menni az embereket. Nem mondom, hogy nem keresem őt, de nem naponta meg folyamatosan. Szóval visszatérve a dologra a szünet utolsó napjaiban megkeresett ez a rég nem látott barát. Elsőnek szikrát sem kaptam bevallom. Ő nekem írt? Keres? Mit akar? Miért? Aztán lezajlott köztünk egy olyan beszélgetés, amire sosem gondoltam volna. Most érzem a törődést, az elszántságot és az őszinteséget benne. Rendbe szeretné hozni és én ezt érzem. Rettenetesen boldognak érzem magam. Nem voltak mostanában hatalmas problémáim, csak az iskola és az elvárások. Mondjuk ez is épp elég volt hogy végig bőgjek egy egész délutánt. De nem panaszkodom az életem úgy ahogy van elviselhető és élhető, nem mondom, hogy hatalmas boldogságot éreztem nap mint nap, de el voltam. Őszintén szólva mindig is hiányzott belőle. Ezt biztosra tudom. Szerintem, ha kölcsönösen foglalkozunk a másikkal, úgy igazán, akkor képesek vagyunk helyre hozni. Én ebben bízok, mert ennek így kell lennie. Nem lehet máshogy..
CsókPuszi.*
2013. december 3.
Mert ígértem, hogy bepótolom
DPC - 2. day
Ha jól fordítottam és értelmeztem a feladatot, akkor a mai -azaz tegnapi- feladat a visszaemlékezés. Egy óvodáskori képet választottam. A kép 12 éve készült, Réka szülinapján, az óvodában. Ebből kikövetkeztethető, hogy én vagyok az, aki épp puszit ad Rékának. Azóta is imádom. ^^
Régi szép idők..
DPC - 3. day
Úgy tűnik nálam ez a két nap kicsit összefügg. Pedig nem direkt ezt a képet választottam a visszaemlékezéshez, csak megláttam és tudtam hogy ezt teszem fel. Nem is figyeltem, hogy mi a mai feladat. Igazából azt mondják néhol hogy csak egy 'legjobb barátod' lehet.. De mi van akkor ha nekem 3 van? Szerintem semmi. Mert lehet hogy hárman vannak de ők igaziak. :) Persze, mellettük is vannak mások akiket itt meg fogok említeni, de a napi feladat a legjobb barát címet kapta, így most főleg róluk lesz szó. Nem fontossági sorrendben írok, ezt jelezném, a félreértések elkerülése érdekében!
Rékám, ott a messzeségben. 12 éve ismerem és imádom, és még ha csak ritkán is látom, de akkor is tudom, hogy ott van nekem ha kell. Tökmindegy, hogy épp visongva mesélek neki valami nagyon jót, vagy épp letargiába merültem. Ott van, meghallgat és segít ha baj van.
Lacika. Sokak szerint nincs barátság fiú és lány között. Na én nekik nem hiszek. Én igen is szilárdan állítom, hogy van! De még milyen jó barátság! 2 éve ismerem már, és imádom a hülye fejét. [:D] Sokszor akasztjuk ki egymást, vagy épp összeveszünk valamin, de a végén úgy is kibékülünk bármin is kapunk össze.
Vivi. 2 éve interneten keresztül barátkoztunk össze, nem érdekes, hogy a szomszéd faluba lakik. Miután már tök jóba voltunk utána nem tudom hány hónappal találkoztunk csak, de akkor is olyan volt mintha minimum 1 éve ismerném. Imádom azóta is.
Még megemlíteném Balázst, Gabikát és Zsuzskát. Ők is jó barátaim, és őket is imádom nagyon. ^^
Kép csak Rékáról és Viviről van. Nem tudom miért.. :o
xoxo.
2013. április 26.
Be yourself!
WARNING! ŐSZINTE, EGYÉNI VÉLEMÉNY!
Talán az emberekkel az a legnagyobb probléma, hogy mindenki más akar lenni, más, de nem önmaga. Senki sem fogadja el magát olyannak amilyen, mindig csak az újságokból ránk tekintő művészien beállított vékony, tökéletes bőrű modelleket nézik. Azzal a felkiáltással, hogy ők is ilyenek szeretnének lenni, mert hogy minél vékonyabb annál jobb..Ez szerintem a legnagyobb hülyeség amit valaki is gondolhat.. Ha mindenki elfogadná magát olyannak amilyen, és nem akarna meg változni az életünk is talán könnyebb lenne. Csak amíg az újságok, a televízió és az internet is azt szajkózza, hogy légy minél vékonyabb, fogyókúrázz ha kell ha nem és egyebek addig ez lehetetlen. Ne a negatívumokat lássuk magunkon, hanem a pozitívumokat, még ha csekély dolgok is azok. Persze, a negatív dolgokat könnyebb észrevenni és ez a mentalitás eléggé jellemző az emberekre sajnos.. Szerintem az igazi nem tökéletes, hisz ami tökéletes az nem igazi. Légy természetes, ismerd meg önmagad, és fogadd el magad úgy ahogy vagy. Nem egyszerű, tudom. Igazából, én sem vagyok elégedett magammal, sok dolgon szívesen változtatnék, de néhányon csak az idő segíthet és ezzel tisztában vagyok. Ahhoz is idő kell, hogy megismerd önmagad és elfogadd. Türelem és akaraterő kérdése szerintem. Ha pedig az éreznéd te vagy a világ legszörnyűbb embere és mindenki hagyjon békén, akkor fogj egy nagy bögre kakaót/teát, zárkózz be a szobádba, tekerd fel a hangerőt aztán vezesd le a feszültséget és az elkeseredettséget. Ha pedig arra vágynál ebben a helyzetben, hogy valakinek kiönthesd a lelked hívd fel a legjobb barátod/barátnőd és lelkizzetek egyet. Néha amikor egyedül akarsz lenni akkor van a legnagyobb szükséged a barátaidra..
És még valami: 'Az igazi férfiak a telt idomokat szeretik, csak a kutyák játszanak csontokkal.'
Alapból vékony csajok ez rátok nem vonatkozik, ezt én inkább itt az agyon fogyókúrázottakra gondolok. Nem jó dolog emberek, tönkre teszitek magatokat.. Egészséges táplálkozás oké, de a koplalást azért ne..
Sportoljatok, nevessetek, éljetek!
Talán az emberekkel az a legnagyobb probléma, hogy mindenki más akar lenni, más, de nem önmaga. Senki sem fogadja el magát olyannak amilyen, mindig csak az újságokból ránk tekintő művészien beállított vékony, tökéletes bőrű modelleket nézik. Azzal a felkiáltással, hogy ők is ilyenek szeretnének lenni, mert hogy minél vékonyabb annál jobb..
És még valami: 'Az igazi férfiak a telt idomokat szeretik, csak a kutyák játszanak csontokkal.'
Alapból vékony csajok ez rátok nem vonatkozik, ezt én inkább itt az agyon fogyókúrázottakra gondolok. Nem jó dolog emberek, tönkre teszitek magatokat.. Egészséges táplálkozás oké, de a koplalást azért ne..
Sportoljatok, nevessetek, éljetek!
xoxo.
2012. július 10.
Éjfél utáni értelem (=0)
Szoba felújítás miatt átmenetileg a tesóm szobájában alszom. Ma lesz az első éjszaka. Lesz alvás, vagy mindenféle hülyeséget képzelek és szenvedni fogok, hogy miért vagyok egyedül és mondjuk miért nincs mellettem Valaki? Valaki olyan akihez hozzábújhatok, aki szeret engem és viszont szeretem.
Édes álom. :)
Egyszer úgyis! ;) Nem adom fel, nem vagyok olyan, hogy valamit könnyen fel adjak. Amit akarok azért harcolok.
Éjfél múlt hét perccel, azt hiszem mennem kellene aludni. Nincs kedvem, és álmos se vagyok.
Ma Three Days Grace-t hallgattam, régebben is hallgattam, de most vissza tértem hozzá. Keresem a helyem. :s
Tényleg kikapcsolok, mert már MA! van. Ahh most eszembe jutott, amikor idén/tavaly (8.ban) fizika órán állandóan azt hangoztattam, hogy FA! meg FŰ! Hmm.. az ilyen emlékeket vissza sírom, már most.
Még mindig nem fogtam fel teljesen, hogy vége a nyolc évnek. Talán szeptemberben eljut a tudatomig, ha az elkövetkező napokban nem. Szinte a felénél vagyunk a nyárnak, mindjárt vége. O.o Ne már. :s
Vegyes érzelmek, leírhatatlan. Bonyolult és egyszerű egyszerre. Hülye vagyok. Sajnálom, de menekülnék.
Nem akarom, hogy ez valóság legyen. Miért nem tudja azt mondani, hogy csak vicceltem? Valami mindig a boldogságom útjába áll.. Kezdem megszokni.
Ennyi voltam így éjfél után huszonkettő/huszonhárom perccel.
Délután leszek megint és boldogítalak titeket. Már akit egyáltalán érdeklek. :)
Puszivan^^
Édes álom. :)
Egyszer úgyis! ;) Nem adom fel, nem vagyok olyan, hogy valamit könnyen fel adjak. Amit akarok azért harcolok.
Éjfél múlt hét perccel, azt hiszem mennem kellene aludni. Nincs kedvem, és álmos se vagyok.
Ma Three Days Grace-t hallgattam, régebben is hallgattam, de most vissza tértem hozzá. Keresem a helyem. :s
Tényleg kikapcsolok, mert már MA! van. Ahh most eszembe jutott, amikor idén/tavaly (8.ban) fizika órán állandóan azt hangoztattam, hogy FA! meg FŰ! Hmm.. az ilyen emlékeket vissza sírom, már most.
Még mindig nem fogtam fel teljesen, hogy vége a nyolc évnek. Talán szeptemberben eljut a tudatomig, ha az elkövetkező napokban nem. Szinte a felénél vagyunk a nyárnak, mindjárt vége. O.o Ne már. :s
Vegyes érzelmek, leírhatatlan. Bonyolult és egyszerű egyszerre. Hülye vagyok. Sajnálom, de menekülnék.
Nem akarom, hogy ez valóság legyen. Miért nem tudja azt mondani, hogy csak vicceltem? Valami mindig a boldogságom útjába áll.. Kezdem megszokni.
Ennyi voltam így éjfél után huszonkettő/huszonhárom perccel.
Délután leszek megint és boldogítalak titeket. Már akit egyáltalán érdeklek. :)
Puszivan^^
2012. június 29.
♥
Amikor megmondta, hogy majdnem meghalt, kisebb sokkot kaptam. Az egész testem elkezdett remegni, és kivert a víz. Megrémültem, kétségbeestem. Elképzeltem ahogy.. ahogy megtörténik. Na, akkor volt végem teljesen. Próbált megnyugtatni, nem sikerült..
Vesztettem már el úgy embert, hogy még nem készültem fel arra, hogy itt hagyjon örökre. Mondjuk erre nem is lehet felkészülni..
Látni akarom !
Vesztettem már el úgy embert, hogy még nem készültem fel arra, hogy itt hagyjon örökre. Mondjuk erre nem is lehet felkészülni..
Látni akarom !
Nyek, végre.
Végre teljes mértékben Hild NYEK-es vagyok. ^^ Ma volt a beiratkozás. Végre találkoztam normálisabban az osztálytársaimmal, de igazából csak a 'rajok' érdekeltek nagyon.. :'D Bugi, Glóri, Feri, Vivi. (Y) Na jó, mindenki érdekelt volna, de annyi ember volt ott, szóval inkább nem kezdtem kérdezgetni, hogy 'Hé te 9.as leszel?' Az a hír járja, hogy egy férfi lesz az osztályfőnökünk aki 20-25 év körül van.. Nos, egyetlen ilyen ember van a Hildbe, az pedig a Hege. Testnevelés tanár, tesómat is tanítja. Plusz, nagyon hasonlít nagybátyámra. O.o Vicces, de jó is lesz, ha Ő lesz. 11. 30cal jöttünk haza, megdöglöttem igazából olyan meleg volt. Istenem, szeptembertől milyen jó lesz mindennap buszozni.. Várom.
Süti nem tudott el lógni gyakorlatról, ezért nem tudtunk találkozni. Elsőnek azt hittem elfelejtette, aztán kiderült, hogy a töltésen vannak vesszőt vágni.. Szegényem. :s
Most már azt hiszem rendbe jön a barátságunk, végre..
Bátyus.♥
Süti nem tudott el lógni gyakorlatról, ezért nem tudtunk találkozni. Elsőnek azt hittem elfelejtette, aztán kiderült, hogy a töltésen vannak vesszőt vágni.. Szegényem. :s
Most már azt hiszem rendbe jön a barátságunk, végre..
Bátyus.♥
2012. június 27.
Folytatás. Vége.
Amikor felébredtem, már fél 12 volt, na, nekem ez az emberi idő hétvégén. Boldognak éreztem magam, könnyűnek. A családom zajait hallottam. Megnyugtató volt. Aztán eszembe jutott Ő. Hirtelen tepert le a fájdalom, újból üresnek és sötétnek éreztem magam. Az arcomról lehervadt a mosoly. Fájt. A párnámba temettem a fejem. Aztán elért az agyamig: semmi baj nincs. Újból megteltem élettel, de még mindig féltem. Valahogy nem tudok nem félni a gondolattól, hogy egyszer hátat fordít nekem. Gyötört a lelkiismeret-furdalás, ledöbbentem, hisz én tettem ezt vele, és nem ő velem. Megijedtem, hogy tehettem ezt? Szörnyű vagyok. Majd új gondolatok reppentek a csukott szemem elé. Bármennyire is bizonygatja, hogy nem hagy el, félni fogok. Attól, hogy sosem tudhatja, mikor kell majd választania. Én nem akarom arra késztetni, hogy válasszon, de az a lány még mondhatja neki, hogy vagy Engem felejt el, vagy Őt. Ha csak egy maradhat majd, én küzdeni fogok, bármennyire is furcsa. Nem adom könnyen a barátaimat. Túl sok dolgot hagytam már kicsúszni a kezeim közül. Nem fogok csak úgy lemondani még egy emberről, nem akarom elveszíteni. Persze, ha majd Ő mondja nekem, hogy hagyjam, akkor el kell engednem. Hisz, nem köthetem magamhoz, na, az már túlságosan önző lenne. Csak az a baj, hogy így is már önző vagyok. Egy szörnyeteg. Erős vagyok, és küzdeni fogok. Nem adom könnyen, ahhoz túlságosan szeretem. Ha elvesztem bele halok. Na jó, ez már túlzás, ennyire katasztrofális lennék? Túl dramatizálom a dolgokat, de az biztos, fájna nagyon. Most is fájt, pedig most nem Ő hagyott ott, hanem én Őt. Még is úgy éreztem, mintha csalódtam volna benne.
Később, amikor már emberi formát vettem fel, és le is másztam az emeletről, ráadásul enni is képes voltam felöltöztem és elindultam a buszra. Milyen szép meglepetés leszek, csak úgy betoppanok, bejelentkezés nélkül. Elmosolyodtam. Megérkezett a busz, mikor végig pillantottam az utasokon észrevettem a szöszi fejet a buszhátuljába. Ezt nem hiszem el, most magyarázkodhatok is. Hurrá! Leültem mellé, és elkezdtem beszélni hozzá. Nem szólt semmit, csak hallgatta a mondandómat. Elmondtam neki, hogy milyen barom is vagyok, hogy valakit, akit nagyon szeretek ott hagytam minden ok nélkül, amikor nem is hibázott. Ráadásul túl bonyolítottam, de nem tudtam kezelni a dolgot, ezért sírtam. Jó érzés volt elmondani valakinek. Bocsánatot kértem, hogy semmi hajlandóságot nem mutattam arra, hogy tegnap szóba álljak vele a buszon, és hogy mekkora egy marha vagyok. Nagy levegőt vettem és elhallgattam. Ő csak mosolygott. Aztán válaszolt: Semmi baj, velem is előfordult már ilyen, Tegnap én is eléggé szét voltam csúszva, mert összevesztem a barátnőmmel, olyan dolgokat tettem, amik miatt teljesen megérdemeltem, amit a fejemhez vágott. Viszont ahogy te kinéztél az rosszabb volt annál, amit éreztem. Bármi volt az, ami ennyire elkeserített sokat jelenthet számodra az a valaki. Elmosolyodott megint. A hátra lévő percekben nem szóltunk egymáshoz. A ’barátnőm’ szó hallatán a remény fénye kihunyt. Szép az élet. Szinte fel sem fogtam, hogy akár a válaszomra is várhat. De nem voltam képes megszólalni, ott lépegetett előttem a tökéletes barátnők két példánya, amik minden porcikájukban szépek voltak. Vékonyak, hosszú hajúak, és makulátlan bőrűek. Vagy is, egyáltalán nem úgy néznek ki, mint én, aki alacsony, vállig érő hajú, és tökéletlen. Kész szerencsétlenség vagyok. Végre megállt a busz, ott ahol le kellett szállnom. Elköszöntem a szöszifiútól és leléptem a buszról. Vártam még elmegy, aztán átmentem a túloldalra. Ott leültem egy padra, előkaptam a telefont és üzenetet írtam, Neki. Válaszolt és rögtön elindult, majd nem tökéletesen akkor ért oda amikorra megígérte, negyedórával utána. Mint mindig, gondoltam. Amikor megláttam nem mozdultam, odaért hozzám, nem mondott semmit. Felálltam a padról és hozzácsapódtam a mellkasához és öleltem negyedórán át. Nem érdekelt, hogy a Fő út mellett állunk, nem volt benne semmi kínos. Barátok voltunk csak. Miután elengedtem, újra meg akartam ölelni, de elkezdett beszélni. Bocsánatot kért, mikor nem is az ő hibája volt. Csak beszélt és beszélt. Aztán befogtam a száját, és a szemébe néztem. Elmeséltem neki, hogy mit éreztem, meddig voltam a városban és hogy az emberek megbámultak, de az a fiú, akiről később kiderült, hogy nem szingli megpróbált megvigasztalni. Meg azt is elmondtam milyen hülye voltam, és miket gondoltam, hogy elhagyott, és elfog felejteni. Aztán lehámozta a kezemet a szájáról, és a szavamba vágott: Soha nem foglak elhagyni, megígértem, nem?! Be is tartom, még ha meg akarsz tőlem szabadulni, akkor sem hagylak el. Megölelt és én sírtam. Megint, szörnyű vagyok. Viszont, most nem azért sírtam, mert szomorú voltam, hanem azért, mert örültem, hogy velem marad és szeret.
Később, amikor már emberi formát vettem fel, és le is másztam az emeletről, ráadásul enni is képes voltam felöltöztem és elindultam a buszra. Milyen szép meglepetés leszek, csak úgy betoppanok, bejelentkezés nélkül. Elmosolyodtam. Megérkezett a busz, mikor végig pillantottam az utasokon észrevettem a szöszi fejet a buszhátuljába. Ezt nem hiszem el, most magyarázkodhatok is. Hurrá! Leültem mellé, és elkezdtem beszélni hozzá. Nem szólt semmit, csak hallgatta a mondandómat. Elmondtam neki, hogy milyen barom is vagyok, hogy valakit, akit nagyon szeretek ott hagytam minden ok nélkül, amikor nem is hibázott. Ráadásul túl bonyolítottam, de nem tudtam kezelni a dolgot, ezért sírtam. Jó érzés volt elmondani valakinek. Bocsánatot kértem, hogy semmi hajlandóságot nem mutattam arra, hogy tegnap szóba álljak vele a buszon, és hogy mekkora egy marha vagyok. Nagy levegőt vettem és elhallgattam. Ő csak mosolygott. Aztán válaszolt: Semmi baj, velem is előfordult már ilyen, Tegnap én is eléggé szét voltam csúszva, mert összevesztem a barátnőmmel, olyan dolgokat tettem, amik miatt teljesen megérdemeltem, amit a fejemhez vágott. Viszont ahogy te kinéztél az rosszabb volt annál, amit éreztem. Bármi volt az, ami ennyire elkeserített sokat jelenthet számodra az a valaki. Elmosolyodott megint. A hátra lévő percekben nem szóltunk egymáshoz. A ’barátnőm’ szó hallatán a remény fénye kihunyt. Szép az élet. Szinte fel sem fogtam, hogy akár a válaszomra is várhat. De nem voltam képes megszólalni, ott lépegetett előttem a tökéletes barátnők két példánya, amik minden porcikájukban szépek voltak. Vékonyak, hosszú hajúak, és makulátlan bőrűek. Vagy is, egyáltalán nem úgy néznek ki, mint én, aki alacsony, vállig érő hajú, és tökéletlen. Kész szerencsétlenség vagyok. Végre megállt a busz, ott ahol le kellett szállnom. Elköszöntem a szöszifiútól és leléptem a buszról. Vártam még elmegy, aztán átmentem a túloldalra. Ott leültem egy padra, előkaptam a telefont és üzenetet írtam, Neki. Válaszolt és rögtön elindult, majd nem tökéletesen akkor ért oda amikorra megígérte, negyedórával utána. Mint mindig, gondoltam. Amikor megláttam nem mozdultam, odaért hozzám, nem mondott semmit. Felálltam a padról és hozzácsapódtam a mellkasához és öleltem negyedórán át. Nem érdekelt, hogy a Fő út mellett állunk, nem volt benne semmi kínos. Barátok voltunk csak. Miután elengedtem, újra meg akartam ölelni, de elkezdett beszélni. Bocsánatot kért, mikor nem is az ő hibája volt. Csak beszélt és beszélt. Aztán befogtam a száját, és a szemébe néztem. Elmeséltem neki, hogy mit éreztem, meddig voltam a városban és hogy az emberek megbámultak, de az a fiú, akiről később kiderült, hogy nem szingli megpróbált megvigasztalni. Meg azt is elmondtam milyen hülye voltam, és miket gondoltam, hogy elhagyott, és elfog felejteni. Aztán lehámozta a kezemet a szájáról, és a szavamba vágott: Soha nem foglak elhagyni, megígértem, nem?! Be is tartom, még ha meg akarsz tőlem szabadulni, akkor sem hagylak el. Megölelt és én sírtam. Megint, szörnyű vagyok. Viszont, most nem azért sírtam, mert szomorú voltam, hanem azért, mert örültem, hogy velem marad és szeret.
2012. június 25.
Az a bizonyos történet..
Oké, megosztom ! Túl jó lett szerintem hogy ne lássátok ! A történetben szereplő lány szerepében mondom el ezt az izét amit egy gondolat indított el bennem. A történetben szereplő személyeknek a valósághoz való bármiféle kapcsolódása csak a véletlen műve. Jó olvasást ! Aki tényleg elolvassa végig az előtt le a kalappal. ;)
Egyedül voltam. Csak feküdtem a földön. A könnyeim már rég elfogytak. Gondolom, ha oda állnék egy tükör elé egy csapzott hajú, a sírástól vörös és feldagadt szemű, elkenődött sminkű valaki nézne vissza rám. Egy ismeretlen, senki. A gondolat hogy megengedtem magamnak, hogy ilyen szörnyen nézzek ki még jobban elkeserített. Sírni nem tudtam már, vállamat rázta a könnytelen zokogás, amely egy idő után siránkozásba csapott át. Szörnyű vagyok. Egy gondolat siklott át az agyamon. Mi lesz, ha így lát meg? Nem engedhetem, hogy egy csődtömeget lásson. Aztán eszembe jutott, hogy nem érdekes, hisz az egész miatta van. Többé nem jelentem neki a mindent. Lekerültem az első helyről, kilöktek a fényről a sötétségbe oda ahol rám szakadt az eddig félre hessegetett sok gond. A súlyuk kiszorította a levegőt a mellkasomból. Féltem. Azt akartam, hogy vége legyen. Átkaroltam magam, hogy szét ne essek. Az ölelése hiányzott. A tüdőmbe bele nyílalt a fájdalom, elfelejtettem levegőt venni. *Beszív-kifúj-beszív-kifúj.* Megy ez kis lány. A karom libabőrös lett, a szemem a vaksötétséget vizslatta. Csend. Csak a hangos szörcsögésem hallatszik. Kemény a föld és hideg, az ő mellkasa puhább és meleg, pedig mikor megölel, mindig szorosan magához húz. Sokáig. Kilapulok, de jó érzés. VOLT. Megint sírnék, de nem megy. Kiapadtak a könnyeim, túl sok volt már a szervezetemnek. A végtagjaim elzsibbadtak a magzatpóztól, a talpamba a hangyák mászkálnak, a vádlimba kezd felszökni a görcs ismerős érzése. Fáj. A kezem hideg, és elgémberedett a folytonos szorítástól. Az arcom ég az órákon át tartó zokogástól, a tüdőm szúr a túl nagy levegő vételektől. A szám kiszáradt, vér ízű. A kinézetem most már nem tud érdekelni. Hirtelen megérkezik, elér a vádlimba a görcs. Felülök és ellen nyújtok, már megtanultam. Nagyon fáj, de nem eléggé, hogy elfeledtesse csak pár pillanatra is az ürességet. Már jobb. Vékony pulcsimba törlöm a könnyeim maradványait. Még nyáladzok is, undorító. Mit meg nem engedek magamnak.. Ezt az egészet csak magamnak köszönhetem. Egyszerűen hagytam, hogy a mindenemmé váljon. Az én hibám az egész, túlságosan megszerettem. Gondolkozok. Hol is vagyok? Ja, otthon. A buszon jól megnéztek az emberek, de egy srác, aki vélhetőleg nagyon helyes volt legalábbis a könnyeim közt úgy tűnt zsebkendőt is adott. Itt szorongatom a kezembe. Ismerhet? Leszállt itt a településen? Vagy.. vagy a szőke szépfiú volt? Nem emlékszem, túlságosan lekötött az önsanyargatás. Jellemző, még ha az úristen áll előttem, azt se venném észre olyan idióta vagyok. Meg sem köszöntem. Nagyot pislogok. A hold besüt az ablakon, nincs is olyan sötét. A szobám ismerős dolgait vélem felismerni. Ajtócsapódás. A szívem kihagy egy ütemet. Apa hazaért. Egy, egy és fél óra és jön aludni, addigra úgy kell csinálnom mintha, aludnék. Történetesen, az ágyon itt tőlem balra vagy jobbra, nem a földön. Lassan lehámozom magamról a ruháim, ülve. A sminkem marad, így is már leázott. Leszarom. A hajam kiengedem, felállnék, de a lábam nem engedi. Visszacsuklom a földre. Elkúszom a fésülködő asztalig, lekotrom a fésűm, nem akarom, hogy szénakazallal fejemen ébredjek, bár így is katasztrofálisan fogok ki nézni, amikor felébredek. Visszamászok az ágyig. Már nem fáj a tüdőm, rendesen lélegzek, de a szám még mindig ki van száradva, így nem tudok aludni. Eszembe jut, valahol a táskámban van egy üveg, ó anyám.. egy üveg energiaital. Nagyszerű akkor vagy iszok belőle és szomjan halok annyira cukros, vagy nem iszok, és szomjan halok. Szép esélyek, ha már az önmarcangolásba nem lehet bele dögleni. Szóval akkor irány a fürdő. elrémlik az évek alatt tapasztalt dolog, ha villanyt kapcsolok, anya azt hiszi, valamelyikünk hányni megy, és felébred, kijön a szobájukból. Ha nem kapcsolok villanyt, viszont pofára esek valamiben, tuti. Mindegy, inkább taknyolok egyet. Addig se látnak meg. Szerencsésen lábra álltam szép lassan, el értem a csapig egy szál fehérneműbe. Levertem a polcról a poharat, amiből inni akartam. Király, várom a csörömpölést, amikor bele esik a kádba. Mégse, a szőnyegre esik. Van isten. Megnyitom a csapot, ittam. Ezután biztos tudok majd sírni. Visszaindultam, a küszöbnél majdnem elestem a saját lábamban, de megkapaszkodtam. Szép az élet.. A lépcsőkorlátnál megálltam hallgatózni, az újság lapjainak zörgése hallatszik lentről, anyáék hálószobája felől a nyitott ablakon át a tücskök ciripelése, néha a kutyák ugatása hallatszik, szuszogással vegyülve. Valami koppan, a tesóm fordult az ágyában és beverte a térdét. Nem is érzi.. Visszaosonok a szobámba. Elterülök az ágyon. Csend. Veszek egy nagy levegőt és kifújom. A karkötőimet tekergetem a csuklómon. Belém hasít a fájdalom, amikor eszembe jut, hogy neki adtam az egyiket kabalának. Újra elkezdtem bőgni, hangtalanul. Újra éreztem a hideget körülöttem, az ürességet a mellkasomban. Tudtam, felfogtam nem vagyok többé teljes. Amikor azt mondta beszélni akar velem, majd húzta az időt az utolsó pillanatokig éreznem kellett volna, hogy baj van. Amikor elkezdte és csak mondta és mondta, hogy van az a lány, akit nagyon szeret, és mindennél többet jelent neki egyszerre éreztem elkeseredettséget, dühöt, és nyomorúságot. Aztán csak annyit mondtam: "Jó értem én. Szóval ennyi volt. Le lettem váltva az első helyről. Tudtam, hogy el fog jönni egyszer ez a pillanat. Neked is mondtam már néhányszor. Éreztem, de nyugalom, ami ezután történik nem a Te hibád, hanem az Enyém. Légy jó!" Aztán hátat fordítottam meglepődött arcának és elsétáltam. Az utolsó buszig a városban mászkáltam. Egy padnál megálltam, ami a parton volt, leültem. A telefonom folyton csörgött, Ő volt. Majd amikor máshogy szólalt meg felvettem, a legjobb barátnőm volt. Mégsem mondtam neki semmit, csak annyit, hogy nagyon jó a kedvem és sokáig leszek a városban. Csak remélni mertem, hogy nem az utolsó buszig marad Ő is. az órám lassan elütötte a 9 órát. Kicsit lehűlt a levegő, a pulcsimat felvettem a hátamra. Eddig csendesen könnyeztem, most erőt vettem magamon és letöröltem a könnyeim. Sóhajtottam és elindultam a lámpafényes belváros utcáin. Néhol szerelmes párok lődörögtek, vagy csorda szellemű faszik álldogáltak. Nem szabadott volna ilyen sokáig maradnom, pláne nem egyedül. És ha baj lesz? Nem, nem fog semmi sem történni. Kiértem a nagyobb forgalmú úthoz, lenyugodtam. Eljutottam végre a buszállomásra, még volt negyedórám. Ásítottam. Nem bírom már tovább egy kávé vagy energiaital nélkül. Eléggé szűk a lehetőségek tárháza. Van egy víz ízű, semmi koffeintartalmú pocsék kávéautomata, meg egy üdítőitalos automata, amiben van néhány noname energiaital. A második lehetőséget választom, így bemegyek a váróba. Néhány csöves alszik a székeken, és pár utas ül bent. Egy ismerős arc tűnik fel, a szöszi szépfiú. Már rémlett. Teljes volt a kép. Tényleg ő adta később párperccel a zsebkendőt. Nem látott meg, legalább ő sem lát ilyen rettenetesen. Egy kalap szarnak éreztem magam. Megvettem az energiaitalt és kihúztam a váróból. Elsírtam magam. Elindultam a megállóhoz. Alig álltak ott néhányan, aztán jött még pár ember, de a szöszifiú sehol nem volt, pár perc után beállt a buszunk is. Felengedett minket a sofőr majd eltűnt intézkedni, kávézni. Ő nem volt ott, megkönnyebbültem. Vajon keresett? Neki is fájhatott, hisz mennyire szeret, ráadásul ott hagytam faképnél. Milyen mocsok vagyok. A szöszi jött fel utoljára a buszra a sofőrrel. Észrevett, de nem ült le mellém. Megúszta a szörnyűséget, gondoltam. A busz motorja felbömbölt, az ablakok megremegtek. Forró arcom a hideg üvegnek szorítottam. Sötét volt a buszon, örültem, észrevehetetlenebbek a könnyeim, amik záporoztak. Aztán szipogtam, majd Rá gondoltam és a vállam rázkódni kezdett. Néhányan rám néztek, volt, aki lenézően. A szöszifiú felkelt a helyéről és odajött. Leült mellém. Hurrá!, gondoltam. Elkezdett kérdezgetni, hogy mi a baj. Szemét voltam, nem válaszoltam, rá se néztem. Csak egyenesen ki az ablakon. Feladta. Elővett egy zsepit a zsebéből és a combomra tette. Felállt és visszament a helyére. A zsepit megfogtam, és egész úton szorítottam. Miért volt kedves? Pedig alig ismer, szinte nem is beszéltünk még, csak pár szót. Néha köszönünk egymásnak. Csak pazarolja rám az idejét.
Kinyitottam a szemem, már hajnalodott. Így, hogy nem voltak elhúzva a függönyeim a szememet bántotta a fény. Átfordultam a fal felé, az mégis sötétebb. Egy pillanatra az illatát véltem érezni. Felrémlett az ölelése. Aztán megszólalt sokadszorra is a telefonom. Előkotortam a táskámból, SMS. Tőle. : Hiányzol... :/
Mosoly ült ki az arcomra, a könnyeim hullottak. A telefont ölelgettem.
Meg kerestem a szöszifiútól kapott zsepit, meglepetten vettem észre írtak rá valamit: Bármi bánt nem elég nagy ok arra, hogy elszomorítson. Ne légy szomorú! Ha gondolod, meghallgatlak! :) *Telefonszám.* Pasik.. tudják hogyan csavarjanak valakit az ujjuk köré.. A számát elmentettem a zsepit eltettem, még egy emlékkel több. Boldog voltam és szomorú.
Milyen hülye is vagyok.
Egyedül voltam. Csak feküdtem a földön. A könnyeim már rég elfogytak. Gondolom, ha oda állnék egy tükör elé egy csapzott hajú, a sírástól vörös és feldagadt szemű, elkenődött sminkű valaki nézne vissza rám. Egy ismeretlen, senki. A gondolat hogy megengedtem magamnak, hogy ilyen szörnyen nézzek ki még jobban elkeserített. Sírni nem tudtam már, vállamat rázta a könnytelen zokogás, amely egy idő után siránkozásba csapott át. Szörnyű vagyok. Egy gondolat siklott át az agyamon. Mi lesz, ha így lát meg? Nem engedhetem, hogy egy csődtömeget lásson. Aztán eszembe jutott, hogy nem érdekes, hisz az egész miatta van. Többé nem jelentem neki a mindent. Lekerültem az első helyről, kilöktek a fényről a sötétségbe oda ahol rám szakadt az eddig félre hessegetett sok gond. A súlyuk kiszorította a levegőt a mellkasomból. Féltem. Azt akartam, hogy vége legyen. Átkaroltam magam, hogy szét ne essek. Az ölelése hiányzott. A tüdőmbe bele nyílalt a fájdalom, elfelejtettem levegőt venni. *Beszív-kifúj-beszív-kifúj.* Megy ez kis lány. A karom libabőrös lett, a szemem a vaksötétséget vizslatta. Csend. Csak a hangos szörcsögésem hallatszik. Kemény a föld és hideg, az ő mellkasa puhább és meleg, pedig mikor megölel, mindig szorosan magához húz. Sokáig. Kilapulok, de jó érzés. VOLT. Megint sírnék, de nem megy. Kiapadtak a könnyeim, túl sok volt már a szervezetemnek. A végtagjaim elzsibbadtak a magzatpóztól, a talpamba a hangyák mászkálnak, a vádlimba kezd felszökni a görcs ismerős érzése. Fáj. A kezem hideg, és elgémberedett a folytonos szorítástól. Az arcom ég az órákon át tartó zokogástól, a tüdőm szúr a túl nagy levegő vételektől. A szám kiszáradt, vér ízű. A kinézetem most már nem tud érdekelni. Hirtelen megérkezik, elér a vádlimba a görcs. Felülök és ellen nyújtok, már megtanultam. Nagyon fáj, de nem eléggé, hogy elfeledtesse csak pár pillanatra is az ürességet. Már jobb. Vékony pulcsimba törlöm a könnyeim maradványait. Még nyáladzok is, undorító. Mit meg nem engedek magamnak.. Ezt az egészet csak magamnak köszönhetem. Egyszerűen hagytam, hogy a mindenemmé váljon. Az én hibám az egész, túlságosan megszerettem. Gondolkozok. Hol is vagyok? Ja, otthon. A buszon jól megnéztek az emberek, de egy srác, aki vélhetőleg nagyon helyes volt legalábbis a könnyeim közt úgy tűnt zsebkendőt is adott. Itt szorongatom a kezembe. Ismerhet? Leszállt itt a településen? Vagy.. vagy a szőke szépfiú volt? Nem emlékszem, túlságosan lekötött az önsanyargatás. Jellemző, még ha az úristen áll előttem, azt se venném észre olyan idióta vagyok. Meg sem köszöntem. Nagyot pislogok. A hold besüt az ablakon, nincs is olyan sötét. A szobám ismerős dolgait vélem felismerni. Ajtócsapódás. A szívem kihagy egy ütemet. Apa hazaért. Egy, egy és fél óra és jön aludni, addigra úgy kell csinálnom mintha, aludnék. Történetesen, az ágyon itt tőlem balra vagy jobbra, nem a földön. Lassan lehámozom magamról a ruháim, ülve. A sminkem marad, így is már leázott. Leszarom. A hajam kiengedem, felállnék, de a lábam nem engedi. Visszacsuklom a földre. Elkúszom a fésülködő asztalig, lekotrom a fésűm, nem akarom, hogy szénakazallal fejemen ébredjek, bár így is katasztrofálisan fogok ki nézni, amikor felébredek. Visszamászok az ágyig. Már nem fáj a tüdőm, rendesen lélegzek, de a szám még mindig ki van száradva, így nem tudok aludni. Eszembe jut, valahol a táskámban van egy üveg, ó anyám.. egy üveg energiaital. Nagyszerű akkor vagy iszok belőle és szomjan halok annyira cukros, vagy nem iszok, és szomjan halok. Szép esélyek, ha már az önmarcangolásba nem lehet bele dögleni. Szóval akkor irány a fürdő. elrémlik az évek alatt tapasztalt dolog, ha villanyt kapcsolok, anya azt hiszi, valamelyikünk hányni megy, és felébred, kijön a szobájukból. Ha nem kapcsolok villanyt, viszont pofára esek valamiben, tuti. Mindegy, inkább taknyolok egyet. Addig se látnak meg. Szerencsésen lábra álltam szép lassan, el értem a csapig egy szál fehérneműbe. Levertem a polcról a poharat, amiből inni akartam. Király, várom a csörömpölést, amikor bele esik a kádba. Mégse, a szőnyegre esik. Van isten. Megnyitom a csapot, ittam. Ezután biztos tudok majd sírni. Visszaindultam, a küszöbnél majdnem elestem a saját lábamban, de megkapaszkodtam. Szép az élet.. A lépcsőkorlátnál megálltam hallgatózni, az újság lapjainak zörgése hallatszik lentről, anyáék hálószobája felől a nyitott ablakon át a tücskök ciripelése, néha a kutyák ugatása hallatszik, szuszogással vegyülve. Valami koppan, a tesóm fordult az ágyában és beverte a térdét. Nem is érzi.. Visszaosonok a szobámba. Elterülök az ágyon. Csend. Veszek egy nagy levegőt és kifújom. A karkötőimet tekergetem a csuklómon. Belém hasít a fájdalom, amikor eszembe jut, hogy neki adtam az egyiket kabalának. Újra elkezdtem bőgni, hangtalanul. Újra éreztem a hideget körülöttem, az ürességet a mellkasomban. Tudtam, felfogtam nem vagyok többé teljes. Amikor azt mondta beszélni akar velem, majd húzta az időt az utolsó pillanatokig éreznem kellett volna, hogy baj van. Amikor elkezdte és csak mondta és mondta, hogy van az a lány, akit nagyon szeret, és mindennél többet jelent neki egyszerre éreztem elkeseredettséget, dühöt, és nyomorúságot. Aztán csak annyit mondtam: "Jó értem én. Szóval ennyi volt. Le lettem váltva az első helyről. Tudtam, hogy el fog jönni egyszer ez a pillanat. Neked is mondtam már néhányszor. Éreztem, de nyugalom, ami ezután történik nem a Te hibád, hanem az Enyém. Légy jó!" Aztán hátat fordítottam meglepődött arcának és elsétáltam. Az utolsó buszig a városban mászkáltam. Egy padnál megálltam, ami a parton volt, leültem. A telefonom folyton csörgött, Ő volt. Majd amikor máshogy szólalt meg felvettem, a legjobb barátnőm volt. Mégsem mondtam neki semmit, csak annyit, hogy nagyon jó a kedvem és sokáig leszek a városban. Csak remélni mertem, hogy nem az utolsó buszig marad Ő is. az órám lassan elütötte a 9 órát. Kicsit lehűlt a levegő, a pulcsimat felvettem a hátamra. Eddig csendesen könnyeztem, most erőt vettem magamon és letöröltem a könnyeim. Sóhajtottam és elindultam a lámpafényes belváros utcáin. Néhol szerelmes párok lődörögtek, vagy csorda szellemű faszik álldogáltak. Nem szabadott volna ilyen sokáig maradnom, pláne nem egyedül. És ha baj lesz? Nem, nem fog semmi sem történni. Kiértem a nagyobb forgalmú úthoz, lenyugodtam. Eljutottam végre a buszállomásra, még volt negyedórám. Ásítottam. Nem bírom már tovább egy kávé vagy energiaital nélkül. Eléggé szűk a lehetőségek tárháza. Van egy víz ízű, semmi koffeintartalmú pocsék kávéautomata, meg egy üdítőitalos automata, amiben van néhány noname energiaital. A második lehetőséget választom, így bemegyek a váróba. Néhány csöves alszik a székeken, és pár utas ül bent. Egy ismerős arc tűnik fel, a szöszi szépfiú. Már rémlett. Teljes volt a kép. Tényleg ő adta később párperccel a zsebkendőt. Nem látott meg, legalább ő sem lát ilyen rettenetesen. Egy kalap szarnak éreztem magam. Megvettem az energiaitalt és kihúztam a váróból. Elsírtam magam. Elindultam a megállóhoz. Alig álltak ott néhányan, aztán jött még pár ember, de a szöszifiú sehol nem volt, pár perc után beállt a buszunk is. Felengedett minket a sofőr majd eltűnt intézkedni, kávézni. Ő nem volt ott, megkönnyebbültem. Vajon keresett? Neki is fájhatott, hisz mennyire szeret, ráadásul ott hagytam faképnél. Milyen mocsok vagyok. A szöszi jött fel utoljára a buszra a sofőrrel. Észrevett, de nem ült le mellém. Megúszta a szörnyűséget, gondoltam. A busz motorja felbömbölt, az ablakok megremegtek. Forró arcom a hideg üvegnek szorítottam. Sötét volt a buszon, örültem, észrevehetetlenebbek a könnyeim, amik záporoztak. Aztán szipogtam, majd Rá gondoltam és a vállam rázkódni kezdett. Néhányan rám néztek, volt, aki lenézően. A szöszifiú felkelt a helyéről és odajött. Leült mellém. Hurrá!, gondoltam. Elkezdett kérdezgetni, hogy mi a baj. Szemét voltam, nem válaszoltam, rá se néztem. Csak egyenesen ki az ablakon. Feladta. Elővett egy zsepit a zsebéből és a combomra tette. Felállt és visszament a helyére. A zsepit megfogtam, és egész úton szorítottam. Miért volt kedves? Pedig alig ismer, szinte nem is beszéltünk még, csak pár szót. Néha köszönünk egymásnak. Csak pazarolja rám az idejét.
Kinyitottam a szemem, már hajnalodott. Így, hogy nem voltak elhúzva a függönyeim a szememet bántotta a fény. Átfordultam a fal felé, az mégis sötétebb. Egy pillanatra az illatát véltem érezni. Felrémlett az ölelése. Aztán megszólalt sokadszorra is a telefonom. Előkotortam a táskámból, SMS. Tőle. : Hiányzol... :/
Mosoly ült ki az arcomra, a könnyeim hullottak. A telefont ölelgettem.
Meg kerestem a szöszifiútól kapott zsepit, meglepetten vettem észre írtak rá valamit: Bármi bánt nem elég nagy ok arra, hogy elszomorítson. Ne légy szomorú! Ha gondolod, meghallgatlak! :) *Telefonszám.* Pasik.. tudják hogyan csavarjanak valakit az ujjuk köré.. A számát elmentettem a zsepit eltettem, még egy emlékkel több. Boldog voltam és szomorú.
Milyen hülye is vagyok.
2012. június 17.
Vége van, elmúlt, nem jön vissza már..
A csütörtöki bolondballagás után pihenő nap, Péntek no suli.
Szombaton korán keltem előkészültem, aztán mire felöltöztem volna anyu szólt, hogy még nem kéne. Egész reggel gyomoridegem volt és úgy kellett magamba tömnöm valamit. Aztán háromnegyed 9kor anyu elvitt a suliba. Még nem mehettünk be, de megérte várni. Még díszítettek a hetedikesek. Nagyon köszönöm nekik, hisz kitettek magukért, nagyon szép lett a tábla, és a sok-sok virág mindenhol. Már akkor kikönnyeztem. Aztán elkezdődött fél 10kor a tanárbúcsúztató. Ott mindenkinek vége volt, csak a fiúk tartották magukat. Iza mondta a beszédet és elsírta magát, minden tanárt meghatotta és mi is könnyes szemmel néztünk magunk elé. Be kell vallanom bármennyire is hülyék, és bolondok mégis én nagyon szerettem őket, bármennyiszer vesztünk össze. Megszokott volt és mindennapi, és az, hogy most el kell válni tőlük kiszakít belőlem egy darabot. Itt kell hagynom ezt az iskolát, ezeket a termeket, a barátokat és a 'megszokott' tanárokat. Tanárbúcsúztató után még néhány tanáromat elkaptam egy rövid köszönömre. Annyi mindent köszönhetek nekik. Sírok most is bevallom. Vége. Jövőre már nem fogok hallani szünetekben a Star Wars főcímdalát fütyülve, nem tudom már elviccelni úgy az órákat mint ebben az évben, és nem tudja már jövőre senki, hogy mit jelent számomra a SZILVALEKVÁR vagy a +18-as karika.. Azok a magyar órák, azok a szünetek. A napfürdőzések és a radiátoron evések. Az angolórákon való beszélgetések. Lesznek, de nem ugyanolyanok. Sok mindent kaptam ezalatt a 8év alatt. Tanultam és tanítottam. Most új élet kezdődik, mondhatni az igazi élet. Kelhetek sokkal korábban és várhatok a buszra. Nem tudok már az utolsó pillanatban elindulni iskolába. Vége a lazulásnak.
Minden ami itt volt, emlék marad örökké számomra. Hiányozni fog innen minden. Sok mindenen mentem keresztül, és talpon tudtam maradni. Erős maradtam akkor is amikor már csak egy pici kellett volna és padlón leszek. Kibírtam dolgokat, de megszűntek már azok. Ez az év, az utolsó könnyen és túl gyorsan telt el. Kifejezni nem tudom. DE még egyszer, köszönök mindent !
Ígérem, ha tudok mindenképpen visszajövök látogatóba ! ♥
A műsor simán lezajlott, néhány apró nagyon pici bakikkal, de hát ez benne van a pakliba nem? :D Erikkel végig nevettük és pofáztuk. :$ Mondtam én hogy így lesz.. ^^ XD Egyébként szépen vonultunk azon kívül, hogy a végén kis híján elbőgtem magam mire elértünk a kapuig. A Szállok egy dallal közbe is könnyeztem, de nem csak én. Liliék is. *-* A cukik, itt kell hagyni őket. :/ Ők lesznek a 'nagyok'. A helyünkbe lépnek. :')
Kaptam egy nagy kazal virágot, még a fodrászomtól is. Esztincs, NAGYON köszönöm, hatalmas meglepetés volt, nagyon jól esett. ^^
Nem tudok írni rendesen, a bőgés kerülget megint. Jó volt, köszönjük, vége van. Váltok.
Buli. Egész délután partiztam. Képparádék is voltak elég durván. Grilleztünk, meg zenét hallgattunk. Annyi sütit ettünk, hogy televoltunk. Rosszul lenni viszont nem akartunk szóval amikor éhesebbek lettünk akkor se ettünk csak utána félórával. :'D Késődélután átmentünk Bőnyre, 'laza' röplabda meccsek. Fűben egyszerűbb. :D Aztán mikor besötétedett zene hangereje fel, disco fények bekapcs, és go táncolni. :D Retro disco volt, de nem nagyon zavart, amit ismertünk arra táncoltunk. Aztán mikor meguntuk a táncolást megkerestük a sötétben a labdát és elkezdtünk akkor már volt fél éjfél röpizni, annyit lehetett látni hogy 6 sötét valami kerget egy sötét foltot. XD Annyit fetrengtünk a röhögéstől, alig láttuk a labdát. :'DD Meg Noémi mászhatott az árokba mert kilőttük nem egyszer napközbe. :D :$ Éjfélkor jöttünk haza, aztán még hajnali kettőig itt lent vihogtunk Bükivel, mert itt aludt. :D Meg 'A lány a vízben'-t néztünk.. Meg valami mást is de arról jó gyorsan elkapcsoltam mert frászt kaptam. :| XD
Szombaton korán keltem előkészültem, aztán mire felöltöztem volna anyu szólt, hogy még nem kéne. Egész reggel gyomoridegem volt és úgy kellett magamba tömnöm valamit. Aztán háromnegyed 9kor anyu elvitt a suliba. Még nem mehettünk be, de megérte várni. Még díszítettek a hetedikesek. Nagyon köszönöm nekik, hisz kitettek magukért, nagyon szép lett a tábla, és a sok-sok virág mindenhol. Már akkor kikönnyeztem. Aztán elkezdődött fél 10kor a tanárbúcsúztató. Ott mindenkinek vége volt, csak a fiúk tartották magukat. Iza mondta a beszédet és elsírta magát, minden tanárt meghatotta és mi is könnyes szemmel néztünk magunk elé. Be kell vallanom bármennyire is hülyék, és bolondok mégis én nagyon szerettem őket, bármennyiszer vesztünk össze. Megszokott volt és mindennapi, és az, hogy most el kell válni tőlük kiszakít belőlem egy darabot. Itt kell hagynom ezt az iskolát, ezeket a termeket, a barátokat és a 'megszokott' tanárokat. Tanárbúcsúztató után még néhány tanáromat elkaptam egy rövid köszönömre. Annyi mindent köszönhetek nekik. Sírok most is bevallom. Vége. Jövőre már nem fogok hallani szünetekben a Star Wars főcímdalát fütyülve, nem tudom már elviccelni úgy az órákat mint ebben az évben, és nem tudja már jövőre senki, hogy mit jelent számomra a SZILVALEKVÁR vagy a +18-as karika.. Azok a magyar órák, azok a szünetek. A napfürdőzések és a radiátoron evések. Az angolórákon való beszélgetések. Lesznek, de nem ugyanolyanok. Sok mindent kaptam ezalatt a 8év alatt. Tanultam és tanítottam. Most új élet kezdődik, mondhatni az igazi élet. Kelhetek sokkal korábban és várhatok a buszra. Nem tudok már az utolsó pillanatban elindulni iskolába. Vége a lazulásnak.
Minden ami itt volt, emlék marad örökké számomra. Hiányozni fog innen minden. Sok mindenen mentem keresztül, és talpon tudtam maradni. Erős maradtam akkor is amikor már csak egy pici kellett volna és padlón leszek. Kibírtam dolgokat, de megszűntek már azok. Ez az év, az utolsó könnyen és túl gyorsan telt el. Kifejezni nem tudom. DE még egyszer, köszönök mindent !
Ígérem, ha tudok mindenképpen visszajövök látogatóba ! ♥
A műsor simán lezajlott, néhány apró nagyon pici bakikkal, de hát ez benne van a pakliba nem? :D Erikkel végig nevettük és pofáztuk. :$ Mondtam én hogy így lesz.. ^^ XD Egyébként szépen vonultunk azon kívül, hogy a végén kis híján elbőgtem magam mire elértünk a kapuig. A Szállok egy dallal közbe is könnyeztem, de nem csak én. Liliék is. *-* A cukik, itt kell hagyni őket. :/ Ők lesznek a 'nagyok'. A helyünkbe lépnek. :')
Kaptam egy nagy kazal virágot, még a fodrászomtól is. Esztincs, NAGYON köszönöm, hatalmas meglepetés volt, nagyon jól esett. ^^
Nem tudok írni rendesen, a bőgés kerülget megint. Jó volt, köszönjük, vége van. Váltok.
Buli. Egész délután partiztam. Képparádék is voltak elég durván. Grilleztünk, meg zenét hallgattunk. Annyi sütit ettünk, hogy televoltunk. Rosszul lenni viszont nem akartunk szóval amikor éhesebbek lettünk akkor se ettünk csak utána félórával. :'D Késődélután átmentünk Bőnyre, 'laza' röplabda meccsek. Fűben egyszerűbb. :D Aztán mikor besötétedett zene hangereje fel, disco fények bekapcs, és go táncolni. :D Retro disco volt, de nem nagyon zavart, amit ismertünk arra táncoltunk. Aztán mikor meguntuk a táncolást megkerestük a sötétben a labdát és elkezdtünk akkor már volt fél éjfél röpizni, annyit lehetett látni hogy 6 sötét valami kerget egy sötét foltot. XD Annyit fetrengtünk a röhögéstől, alig láttuk a labdát. :'DD Meg Noémi mászhatott az árokba mert kilőttük nem egyszer napközbe. :D :$ Éjfélkor jöttünk haza, aztán még hajnali kettőig itt lent vihogtunk Bükivel, mert itt aludt. :D Meg 'A lány a vízben'-t néztünk.. Meg valami mást is de arról jó gyorsan elkapcsoltam mert frászt kaptam. :| XD
2012. június 9.
2012. május 24.
Happy :D
Felgyorsultak az események az utolsó hetekre.
Ja és, Máté köszönöm a tanácsokat. :)
Valaki vesz nekem ballagásra egy Vans Authentic-et? Szín mindegy csak ne rózsaszín ! :D Meg köszönném nagyon. :$ :DD
Puszivan^^
2012. május 20.
2012. május 19.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)