Elmaradt bejegyzés

2017. május

"Nem tudom eldönteni most újra kezdem vagy folytatom?
Igazából nem is hiszem hogy ez számítana, ugyanis nem ez a lényeg.
Az a lényeg hogy megígértem nagyjából egy hónapja az életemnek, hogy írok amint végzek az érettségivel. Túlzás, hogy már végeztem, de már majdnem.

Azt kell hogy mondjam az ember előtt mindig vannak kihívások, van amit már előre tud, hogy vár rá, van ami meg csak hirtelen kialakul. Ezek a hirtelen dolgok a problémák általában amikre vagy rögtön vagy záros határidőn belül megoldást kell találni.

Nos az érettségi az nem ide tartozik, hiszen amikor jelentkezel már nyolcadik osztályban egy középiskolába, és fel is vesznek onnantól kezdve 4-5 éven át arra készülsz, tehát tudod már jóval előre, hogy be fog következni ha akarod ha nem. Én egy részről nem akartam, másikról meg igen.
Azért nem akartam, hogy elérkezzen ez az időszak ugyanis, mint anno általánosba a felvételi írásra mindenki ráparáztat hogy jujj érettségi az húde nehéz meg ettől függ a jövőd. Francokat. Manapság semmit nem ér az érettségi, Dunát lehet vele rekeszteni, ahogy lassan már a diplomásokkal is. Semmibe vesznek, mert nincs semmi kézzel fogható tudásod. Oké, hogy tudod, hogy Petőfi milyen költeményeket írt, meg hogy a törökök hány évig tartották Magyarország középső részét hódoltság alatt. De ezzel mit érünk el? Ettől lesz bárkiből dolgozó, kereső ember? Nem hinném.
Most, hogy túl vagyok az írásbeliken még azt sem tudom mondani, hogy olyan húde nehéz volt, mint amivel paráztatnak mindenkit. Mert nem az, ugyanaz mintha témazárót írnál. Komolyan.

Másik részről meg vártam. Igazából jobban vártam, mint nem akartam ugyanis végre lezárult az életem egy olyan szakasza, amitől örömmel búcsúztam és eszem ágában sem állt megsiratni.
Jó emlékek szinte nem is maradtak meg, rossz viszont annál több, így boldogan álltam ott a ballagásomon örömmel, hogy végre búcsút intek az elmúlt 5 év kellemetlenségeinek. Borzalmasnak nem mondanám, de azért kellően utáltam ezt az 5 évet.

Magánéleti szempontból nem, ugyanis mikor felkerültem kilencedikbe annak az évnek az elején ismertem meg a legcsodálatosabb embert a világon. Ha arra gondolok, hogy azóta eltelt 5 év, és mi még mindig ismerjük egymást, ráadásul nem elég hogy a legjobb barátom, de még a szerelmem is két éve, akkor egyenesen úgy érzem ragyogok. Kívül, belül.

Szóval igen, vége a Hildes éveknek. Kibírtam, befejezem még a szóbeliket és többet már nem kell vele foglalkoznom.

Kicsit úgy tűnhet, hogy az iskolával volt bajom, de tévedés. Bár szervezésben nem a legjobbak, de a tanárikar hozzáállása, munkája úgy gondolom megfelelő. Nekem az egyetlen és legnagyobb problémám az volt, hogy egy olyan osztályba jártam, ami élhetetlenné tette a mindennapjaim. Olyan emberek közé kerültem, akiknek az sem volt elég, ha az egész karodat nyújtottad a kisujjad helyett. Segítettél, aztán már akkor is amikor már tudtad, hogy nem szólnak, de úgysem megy nekik, és te illetve én lettem a rossz. Mert egyszerűen csak segíteni akartam nekik a magam maximalista módján.

Fura egy társadalomban élünk... Engem csak az nyugtat, hogy tudom ha nem is vagyok tökéletes és mindig jó de, nem vagyok olyan borzalmas és elviselhetetlen mint aminek ők beállítottak."