És a folytatás:
Július
Júliusban még volt 2 hét nyári gyakorlatom, ami után elkezdtem dolgozni. Az önkormányzatnál voltunk páran diákok. Sajnos a nyári gyakorlat miatt kevesebbet tudtam dolgozni így nem annyit kaptam mint amennyit szerettem volna, ráadásul az előző évhez képest kevesebbet kaptunk, hisz 6 óra helyett 4 órát dolgoztunk. Üres perceinkben keresztanyámat boldogítottuk, vagy lerágtuk egymást. Egy csajszival nagyon jóba lettünk, ráadásul arra lakik amerre én úgyhogy szeptember óta vagy összetalálkozunk az utcán buszra menet vagy a buszon. Attól függ ki mikor tud elindulni hajnalban.
Július egyszerre volt jó és rossz számomra. Már ami a lelki dolgokat illeti.
A hónap elején elkezdtem beszélgetni egy gyerekkel, aki Hildes volt. Tök szimpi volt, tetszett is. Aztán hibáztam. Túlságosan belelkesültem és korán bele ugrottam a kapcsolatba. Rájöttem alig ismerem, és éreztem hogy nem jó ez így. Az elején örültem, de hamar elmúlt a varázs. Mert éreztem hogy valami hiányzik, nem stimmel. Így kapcsolatunk kérészéletű lett. Nem, nem egy napos, csak egy hetes. Igen elszúrtam, tisztában vagyok vele. Hibáztam, elfogadom. Kedvesen elmagyaráztam neki a helyzetet. Megértette, elfogadta. Naivan azt mondta legyünk barátok. Mit mondhattam volna? Oké, legyünk. Azóta elváltak útjaink. Tisztában voltam vele hogy így lesz, de az igazat megvallva nem bánom.
Kapcsolatot kapcsolat követett. És helyére került a puzzle összes darabja. Mindig is ott volt egy hasonlóan jó helyen, de nem az igazi helyén. Anya szerint ez nekünk meg volt írva. Egyet kell hogy értsek vele. Így kellett lennie.
Kiről van szó? Egy csodálatos emberről akit évek óta tudhatok a barátomnak. A barátságunk elérte azt a szintet ahol a következő fázisba kellett lépnie. Ő már érezte rég óta, és igazából én is, de féltem, és sokáig nem akartam bevallani magamnak.
De inkább kezdjük a legeslegelején.
2012. 01. 01. éjfél után pár perccel.
Anno sosem voltak izgalmasnak minősíthető szilvesztereim. Anyáékkal itthon maradtunk, anya csinált bólét, valami sütit, főzött virslit, éjfélkor pedig koccintottunk. A program TV nézés volt, én pedig közben a gép előtt ültem. Éjfél után még nem voltam fáradt, viszont rám jött az unalom. Igen akkor még tudtam unatkozni. Borzalmasan unalmas volt egész nap a Facebook előtt ülni. Igazából most is az. Mostanában csak fellépek gyorsan végig görgetni az idővonalon aztán viszlát. Szóval görgettem akkor is a Facet, amikor egyik ismerősöm valamit kiírt. Hozzászóltam, majd egy srác is akiről a későbbiekben kiderült hogy némileg ittas állapotban volt, de nem érdekelt mert feltaláltuk magunkat. Fantasztikusan elvoltunk úgy egy órán át... Kutyát nem érdekelt, hogy más bejegyzése és nem chat. Végül mindketten elmentünk aludni.
Ezután valahogy elkezdtünk beszélgetni és onnantól kezdve naponta beszélgettünk. Folyamatosan. Az első amikor láttuk egymást személyesen nagyjából annyi volt, hogy elmentünk egymás mellett. Na jó én mellette, és azt hittem nem köszönt pedig köszönt csak nem láttam/hallottam. Jól le is basztam utána aztán ez kiderült úgyhogy jól beégtem. Ciki. Végül találkoztunk jó párszor. Mindig jött ki hozzám ha átmentem bandázgatni Bábolnára. Imádtam azokat a napokat és a jelenléte vigasztalt, ha elromlott valamiért a nap..
Sajnos sokszor abban az időben nem értékeltem az igyekezetét, azt hogy mindig ott van, mert másokkal foglalkoztam inkább. Ez nagy hiba volt tőlem, tudom. Sajnálom is, de már nem tudok rajta változtatni. Ennek ellenére naponta beszéltünk, egyre jobban megismertük egymást, végül kijelenthettem, hogy ő lett a legjobb barátom. Elsírhattam neki minden bajom, velem örült, ha valami jó történt velem. Jóban rosszban mellettem volt. És lehet hogy most múlt időben írok, de ez MÉG MOST IS IGAZ. Azóta is a legeslegjobb. Ő az EGYETLEN ember akiben még soha sem csalódtam és tudom, hogy nem is fogok. Ő volt az első (családon kívüli), akinek amikor azt mondtam Szeretlek, akkor azt teljes szívemből mondtam. Igaz, akkor még csak baráti volt ez a szeretet. Vagy talán több annál, de nem vallottam be magamnak. Abban az időben más tetszett, ráadásul még azt sem tudtam mi az a szerelem. Hát akkor hogy láttam volna hogy az orrom előtt van? Pedig ott volt, 3 és fél éven át. Volt hogy volt az életünkben más ember, de mi mindig ott voltunk a másiknak. Igazából visszatekintve minden értelmet nyert. Minden egyes (bevallom rövid életű) kapcsolatomból hiányzott valami, és sosem tudtam mi az. Végül amikor már az utolsó jelölttel sem működtek az érzelmi dolgok akkor azt mondtam Oké, elég. Ennyi volt. Nincs több pasi. Egyedül leszek és ha kell akkor majd lesz valaki.
Ezt akkor határoztam el mikor sajnos az az ember intett búcsút akivel még talán kicsit azt éreztem hogy működhetne, de kiderült hogy mégsem. Fájt, igen. De erre az volt a menedékem hogy bezártam a szívem. aki bent volt, mélyen, az maradt. Szépen elfogytak mellőlem az álbarátok, a nagy "haverok"... És nem érdekelt, máig nem érdekel egyik sem. Ő maradt egyedül. Mert az összetört szívemet tartotta a kezében és próbálta rendbe tenni. De még mindig csak barátként tekintettem rá.
Volt egy időszakunk amikor rettenetesen sokat veszekedtünk. Nagyon kikészített ez az időszak, nem tudtam hova tenni, nem tudtam mit tegyek. Végül megoldottuk. Mivel rossz emlék, ezért nem sok minden maradt meg belőle. De jól oldottuk meg ha még itt vagyunk, nem?
Aztán neki barátnője lett, én meg el voltam magamba. A létezése tökéletes volt számomra. Volt egy férfi az életemben aki meghallgatott és talán még többet is foglalkozott velem mint kellene a barátnője mellett. De hát ez is szépen értelmet nyert a későbbiekben.
Teltek múltak a napok, hónapok. Október végétől valamiért bezárkóztam és senkivel nem akartam beszélni. Senkire nem haragudtam, de szükségem volt rá. Szó nélkül egyik napról a másikra megszűntem kapcsolatot tartani a megmaradt emberekkel. Aztán egyszer csak írt olyan november végén, december elején, mert már jó ideje nem beszéltünk. Szégyelltem magam, és megígértem, hogy innentől kezdve újra beszélünk. Felvettem a fonalat újra, másokat is megkerestem ismét. Új löketet kapott a barátságunk. Megosztotta velem a gondjait újra. De azt hittem megváltozott. Negatívan. Vagyis azt hittem. A viselkedésében olyan elemek jelentek meg, amit régen ki sem néztem volna belőle, nem gondoltam, hogy problémái vannak amiket nem szívesen oszt meg. Végül 2015 év elején megnyílt az áradat. Elmondott mindent, ami miatt más volt. Ezután már sokkal megértőbb voltam,hisz világossá vált minden. Tavasszal még közelebb kerültünk egymáshoz, az már az a fázis volt, hogy még egy lépés és nem barátságról beszélnünk, de még nem történt semmi. Ragaszkodtam a barátságunkhoz még mindig, mert attól féltem, hogy elfogok rontani valamit és ezzel végleg elveszítem. Ami elviselhetetlen lenne számomra. Szerinte kockáztatni kell, mert mi van, ha működik. (Működik! ♥) Meg hogy amúgy se rontanék el semmit, mert ismer már, tudja milyen vagyok még ha sokszor kiakasztó is, és nem vagyok tökéletes, de nem rontanék el semmit. Mondta ő. Kételkedtem, még hiányzott egy löket.
Június sors döntő volt az életemben. Ahogy már olvashattátok történt valami, ami megváltoztatott bennem sok mindent. A változásokról később még írni fogok, de most maradjunk témánál. Szóval, ha ő nincs valószínűleg a napjaim a kórházban önsanyargatással és bőgéssel teltek volna. De tartotta bennem a lelket végig ilyen nagy távolságból is, és amint haza hoztak meglátogatott. Neki tudtam beszélni mindenről nyíltan. Sokat rágódtam még magamban, hogy mi lesz ha nem fogadnak el? De ő biztosított, hogy nem fordulhat elő ilyesmi és neki ugyanolyan vagyok mint eddig. Rettenetesen hálás voltam neki és vagyok mindmáig. Még közelebb került hozzám. Teljesen megnyíltunk egymásnak, amit eddig nem mertünk mondani vagy csak szimplán nem mondtunk, azt is elregéltük a másiknak.
Végül Júliusban kérészéletű kapcsolatom közben jöttem rá, hogy mi nem stimmelt régen és ebben a kapcsolatban sem. Nem valami hiányzik, hanem valaki. Még pedig Ő. Nem a személye, mondjuk az is, de az is amit képvisel, az amit jelent számomra. Igazából Ő maga mindenével együtt. Egyszer csak áttört a gát, az érzéseim kiszabadultak, de még féltem tőlük. Végre bevallottam magamnak, hogy igen szeretem, és az érzéseim valódiak, csak túl sokáig elnyomtam őket. Emiatt ugyancsak nem működött ez a bizonyos kapcsolat, mert nem tudtam szeretni. De azért nem tudtam, mert rájöttem mást szeretek. Még pedig Ő-t. Úgy ahogy van. Nem tudom mikor alakult át a barátság szerelemmé, érlelődött egy ideig az biztos, de végül már tudtam, hogy kész vagyok rá. Nyár lévén egyre többet találkoztunk, végül 29.-én átléptük a határt. Megcsókolt és abban a pillanatban minden a helyére kattant. Minden ott volt az életemben ahol lennie kell. Ahogy a nagy erejű megáradt folyók szakítják át a legyengült gátakat, úgy szakították át az érzéseim az általam emelt falat, amit ő belülről lassan bontott le észrevétlenül. Amögött, ott bent pedig végig ott volt ő, a szívem pedig a kezében. A szívem, ami időközben összeforrt.Amit rendbe tett, amit szeret teljes szívéből. Igen barátságból szerelem lett. Igaz barátságból, igaz szerelem, ami megrendíthetetlen.
To be continued...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése