Amikor felébredtem, már fél 12 volt, na, nekem ez az emberi idő hétvégén. Boldognak éreztem magam, könnyűnek. A családom zajait hallottam. Megnyugtató volt. Aztán eszembe jutott Ő. Hirtelen tepert le a fájdalom, újból üresnek és sötétnek éreztem magam. Az arcomról lehervadt a mosoly. Fájt. A párnámba temettem a fejem. Aztán elért az agyamig: semmi baj nincs. Újból megteltem élettel, de még mindig féltem. Valahogy nem tudok nem félni a gondolattól, hogy egyszer hátat fordít nekem. Gyötört a lelkiismeret-furdalás, ledöbbentem, hisz én tettem ezt vele, és nem ő velem. Megijedtem, hogy tehettem ezt? Szörnyű vagyok. Majd új gondolatok reppentek a csukott szemem elé. Bármennyire is bizonygatja, hogy nem hagy el, félni fogok. Attól, hogy sosem tudhatja, mikor kell majd választania. Én nem akarom arra késztetni, hogy válasszon, de az a lány még mondhatja neki, hogy vagy Engem felejt el, vagy Őt. Ha csak egy maradhat majd, én küzdeni fogok, bármennyire is furcsa. Nem adom könnyen a barátaimat. Túl sok dolgot hagytam már kicsúszni a kezeim közül. Nem fogok csak úgy lemondani még egy emberről, nem akarom elveszíteni. Persze, ha majd Ő mondja nekem, hogy hagyjam, akkor el kell engednem. Hisz, nem köthetem magamhoz, na, az már túlságosan önző lenne. Csak az a baj, hogy így is már önző vagyok. Egy szörnyeteg. Erős vagyok, és küzdeni fogok. Nem adom könnyen, ahhoz túlságosan szeretem. Ha elvesztem bele halok. Na jó, ez már túlzás, ennyire katasztrofális lennék? Túl dramatizálom a dolgokat, de az biztos, fájna nagyon. Most is fájt, pedig most nem Ő hagyott ott, hanem én Őt. Még is úgy éreztem, mintha csalódtam volna benne.
Később, amikor már emberi formát vettem fel, és le is másztam az emeletről, ráadásul enni is képes voltam felöltöztem és elindultam a buszra. Milyen szép meglepetés leszek, csak úgy betoppanok, bejelentkezés nélkül. Elmosolyodtam. Megérkezett a busz, mikor végig pillantottam az utasokon észrevettem a szöszi fejet a buszhátuljába. Ezt nem hiszem el, most magyarázkodhatok is. Hurrá! Leültem mellé, és elkezdtem beszélni hozzá. Nem szólt semmit, csak hallgatta a mondandómat. Elmondtam neki, hogy milyen barom is vagyok, hogy valakit, akit nagyon szeretek ott hagytam minden ok nélkül, amikor nem is hibázott. Ráadásul túl bonyolítottam, de nem tudtam kezelni a dolgot, ezért sírtam. Jó érzés volt elmondani valakinek. Bocsánatot kértem, hogy semmi hajlandóságot nem mutattam arra, hogy tegnap szóba álljak vele a buszon, és hogy mekkora egy marha vagyok. Nagy levegőt vettem és elhallgattam. Ő csak mosolygott. Aztán válaszolt: Semmi baj, velem is előfordult már ilyen, Tegnap én is eléggé szét voltam csúszva, mert összevesztem a barátnőmmel, olyan dolgokat tettem, amik miatt teljesen megérdemeltem, amit a fejemhez vágott. Viszont ahogy te kinéztél az rosszabb volt annál, amit éreztem. Bármi volt az, ami ennyire elkeserített sokat jelenthet számodra az a valaki. Elmosolyodott megint. A hátra lévő percekben nem szóltunk egymáshoz. A ’barátnőm’ szó hallatán a remény fénye kihunyt. Szép az élet. Szinte fel sem fogtam, hogy akár a válaszomra is várhat. De nem voltam képes megszólalni, ott lépegetett előttem a tökéletes barátnők két példánya, amik minden porcikájukban szépek voltak. Vékonyak, hosszú hajúak, és makulátlan bőrűek. Vagy is, egyáltalán nem úgy néznek ki, mint én, aki alacsony, vállig érő hajú, és tökéletlen. Kész szerencsétlenség vagyok. Végre megállt a busz, ott ahol le kellett szállnom. Elköszöntem a szöszifiútól és leléptem a buszról. Vártam még elmegy, aztán átmentem a túloldalra. Ott leültem egy padra, előkaptam a telefont és üzenetet írtam, Neki. Válaszolt és rögtön elindult, majd nem tökéletesen akkor ért oda amikorra megígérte, negyedórával utána. Mint mindig, gondoltam. Amikor megláttam nem mozdultam, odaért hozzám, nem mondott semmit. Felálltam a padról és hozzácsapódtam a mellkasához és öleltem negyedórán át. Nem érdekelt, hogy a Fő út mellett állunk, nem volt benne semmi kínos. Barátok voltunk csak. Miután elengedtem, újra meg akartam ölelni, de elkezdett beszélni. Bocsánatot kért, mikor nem is az ő hibája volt. Csak beszélt és beszélt. Aztán befogtam a száját, és a szemébe néztem. Elmeséltem neki, hogy mit éreztem, meddig voltam a városban és hogy az emberek megbámultak, de az a fiú, akiről később kiderült, hogy nem szingli megpróbált megvigasztalni. Meg azt is elmondtam milyen hülye voltam, és miket gondoltam, hogy elhagyott, és elfog felejteni. Aztán lehámozta a kezemet a szájáról, és a szavamba vágott: Soha nem foglak elhagyni, megígértem, nem?! Be is tartom, még ha meg akarsz tőlem szabadulni, akkor sem hagylak el. Megölelt és én sírtam. Megint, szörnyű vagyok. Viszont, most nem azért sírtam, mert szomorú voltam, hanem azért, mert örültem, hogy velem marad és szeret.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése