Sors?!

Szünet előtt úgy éreztem ennél nagyobb káosz a fejemben és körülöttem nem igazán lehet. Az utolsó napokban már a korán kelés is megviselt. Az utolsó előtti nap vitt mindent mint a piros ász. Már korán reggel bőghetnékem volt, nem is mentem be 0. órára, csak 1.-re mert képtelen lettem volna még előbb felkelni és életet imitálni. Végül is nem is késtem csak pont kezdésre nem értem oda hanem utána egy 15 perccel talán. Na mindegy. Napközben ingadozott a hangulatom és a gyomrom is felváltva. Mondhatni zseniálisan éreztem magam.. Aztán utolsó órákban végem volt. Ott volt az utolsó csepp a pohárban, nem bírtam tovább.  És érted csak egy apró jelentéktelen hülyeségen, amit amúgy észre sem vennék és lesz*rnám magasról vagy csak szidnám normális lelkiállapotban. De ott és akkor idegbeteg lettem. Remegtem, aztán pedig nem bírtam tovább és bőgtem egy sort. Egy sort... Délutántól este 10ig.. Igen tényleg. Jó megszakításokkal, mert össze kellett szedni magamat természetesen mert még haza kellett buszozni, de haza értem és onnantól kezdve felváltva bőgtem és aludtam. Aztán belázasodtam. Másnapra megbetegedtem. Jó így visszagondolva az egész azért volt, mert elkaptam valamit, de akkor még nem tudtam, csak másnapra lett világos. Másnap doki, gyógyszer, fetrengés. Úgyhogy kicsit meghosszabbítottam a szünetet nem szándékosan. Fantasztikus volt amikor 2. nap arra ébredtem fél 5-kor, hogy a jobb fülemre nem hallok és fáj. Elviselhetetlenül.  Öröm és boldogság. Múlthét szerdáig nem is hallottam fél fülemre.
De a szünetről még. A Húsvét eltelt egyszerűen, felhajtás nélkül. Olyan kis mindennapi volt. Még tojást sem festettünk bevallom. Locsolók sem voltak hálisten. Mondjuk nem is vártam őket. Közben tételt dolgoztam ki, meg egy rajzot is be kellett fejeznem úgyhogy annyiból volt más, hogy nem iskolában voltam hanem otthon. Mondjuk eltudnám viselni.. Elkezdtem intézni a nyári gyakorlatomat is (Mára már a szerződés is a kezemben van, már csak az iskolába kell bevinnem).
Aztán történt valami a szünet végén. Megjelent Valaki, akivel már nyár közepe óta nem találkoztam és nem is beszéltem. Pedig akkor úgy váltunk el, hogy rendbe hozunk mindent, és többet találkozunk. Akkor kissé szkeptikusan fogadtam ezt a felvetést, nem is éltem bele magamat okulva a régi dolgokból. Végül is úgy voltam jó legyen, néhányszor még kerestem, de nem éreztem azt hogy kölcsönös lenne a fontosság. Én pedig olyan ember vagyok, aki hagyja elmenni az embereket. Nem kapaszkodik beléjük foggal-körömmel. Aki akar az menjen. Nem könyörgök senkinek és nem tartom vissza, ha nem akar maradni. Rengeteg emberrel jártam így. Egyikükkel sem vagyok rosszban, nem vesztünk össze. Egyszerűen kiléptek az életemből. Néhányan már olyan szinten, hogy köszönni sem tudnak, de nem foglalkozom vele. Nem kötelező. Ez az ő döntésük volt. Én csak elfogadtam. Szóval azt hittem Vele is ez lesz. Úgy gondoltam, ha teljesen komolyan gondolja majd érezteti. Akkor nem éreztette, így hagytam annyiban a dolgot. Éltem az életem tovább, persze nem mondom azt, hogy olykor nem jutott eszembe, hogy vajon mi lehet vele, de valahogy sosem éreztem azt, hogy nekem kell keresnem. Kicsit már abban a fázisban voltam, hogy akinek egy kicsit is számítok majd megkeres. Ne nekem kelljen már futnom mindenki után. Sajnos mással is megjártam mostanában, hogy csak én kerestem, csak én akartam beszélni és találkozni, aztán úgy érzem mostanra, hogy csak távolodik. Mert egy pontig minden klappolt, nem volt baj, hogy én keresem, mert szívesen beszélt velem, de mostanában úgy érzem, hogy ez már nincs teljesen így. És még talán abban is biztos vagyok  -nem szeretném 100%-ra kijelenteni-, de szerintem ez rajtam kívül álló okok miatt van. És akkor az előbbi dolgot megint leírhatnám. Hagyni kell menni az embereket. Nem mondom, hogy nem keresem őt, de nem naponta meg folyamatosan. Szóval visszatérve a dologra a szünet utolsó napjaiban megkeresett ez a rég nem látott barát. Elsőnek szikrát sem kaptam bevallom. Ő nekem írt? Keres? Mit akar? Miért? Aztán lezajlott köztünk egy olyan beszélgetés, amire sosem gondoltam volna. Most érzem a törődést, az elszántságot és az őszinteséget benne. Rendbe szeretné hozni és én ezt érzem. Rettenetesen boldognak érzem magam. Nem voltak mostanában hatalmas problémáim, csak az iskola és az elvárások. Mondjuk ez is épp elég volt hogy végig bőgjek egy egész délutánt. De nem panaszkodom az életem úgy ahogy van elviselhető és élhető, nem mondom, hogy hatalmas boldogságot éreztem nap mint nap, de el voltam. Őszintén szólva mindig is hiányzott belőle. Ezt biztosra tudom. Szerintem, ha kölcsönösen foglalkozunk a másikkal, úgy igazán, akkor képesek vagyunk helyre hozni. Én ebben bízok, mert ennek így kell lennie. Nem lehet máshogy..

CsókPuszi.*