Ördöggyümölcs

'Lépdeltem lefelé a lépcsőn, fejemben a gondolattal: Mi van ha ma már nem látom? A fokokat figyeltem, hátha nagy igyekezetemben lecsúszom rám jellemzően. Az öltözőkből kiszűrődött az öltöző diákok beszélgetése. Valaki kilépett a férfiöltözőből, oda néztem. Ő volt az. A térdem megremegett, a pár napja már ismerős euforikus érzés járt át, a szívem mint egy motor dübörgött.. Repültem a karjaiba. Enyém. Rámosolyogtam, a szavai nélkül is megértettem. Mégis megint elfecséreltem 1-2 percet az üres kérdéseimmel.. Nem akartam elengedni, csak a karjaiban maradni. Megcsókolt. Nem akartam, hogy vége legyen a pillanatnak. Vágyom rá, hogy ismét megcsókoljon. Újra és újra. Miután megszólalt a csengő még próbáltam megtartani a pillanatot a gondolataimban a lépcsőn felfelé lépdelve, a száját még éreztem a számon. Sokkos állapotba kerültem, elfelejtettem lélegezni. Nagy levegőt vettem, hogy kitisztuljon a fejem.. Esélytelenül. Remegett minden porcikám, vagy az oxigén hiánytól vagy az érzelmeimtől. Esetleg mindkettőtől. A külső ajtót húztam magam után, de elgyengültem és képtelen voltam becsukni. Hagytam úgy ahogy van. Benyitottam a terembe és lerogytam az első székre, arcomon éreztem a kilóméteres mosolyt. Szállj le a fellegekből kislány. Noszogattam magam, hogy visszatérjek a zord hétköznapba. Lélegezz, hé ! Szólt rám a belsőhangom. *Beszív-kifúj, beszív-kifúj.* Felnevettem. Nem néztek hülyének, áhh dehogy.. Összeszedtem magam amennyire sikerült és visszaballagtam a helyemre, óraközben el-el kalandoztak a gondolataim. Még jó, hogy semmi megerőltetőt nem csináltunk az órán..'

by én