Csak ne kiabáljam el...

Hihetetlen milyen jó érzés amikor már nem csak a felületes dolgaival vagy tisztában. Hogy milyen mikor ott a haverja, hogy más lányokkal hogyan viselkedik, hogy szinte tudtára adja a környezetének igen is te az övé vagy már majdnem. Mikor az emberek megnyílnak, úgy érzem tényleg az életük része leszek. Onnantól kezdve nem az ismerős ismeretlen vagyok nekik, akinek csak a nevét tudják, meg hogy néha milyen normálatlan tud lenni..
Bevallom, mikor megismerek valakit és elkezdünk jobban megismerkedni, az elején határozottan halk típus vagyok, kicsit visszahúzódom. Viszont ahogy egyre jobban megismerem úgy kezdek felszabadulni, jobban megnyílni. Igazából, egy-két múltban történt dolognak köszönhető talán ez a viselkedés..
Hiába, a múlt kísért.. De miért?! ._.

Nem normális.. de most na..

Nem vagyok egoista, és nem vagyok meggyőződve arról, hogy olyan rohadtul szép lennék.. Mégis néha elhiszem, vannak pillanatok mikor érzem, tudom, hogy igen is szép vagyok.. Hülyeség, lehet.. Olyankor mindig eszembe jut ki mit mondott rólam, és nem a negatív megnyilvánulások ezek, hanem a pozitívak. Visszamenőleg elhiszem, hogy akkor, amikor mondták, hogy milyen szép vagyok, az igaz volt..
Vicces érzés, mikor fülig érő vigyorral integet neked egy ismeretlen. És ('és'-sel nem kezdünk mondatot) tisztában vagy vele, hogy egyedül csak neked integet és téged néz végig, mert rajtad kívül nincs arra épp senki.. Nem az első efféle élményem mostanában.. Nem tudok mást csinálni, csak vissza mosolygok. :p


Van az, amikor boldog vagy, aztán meg elkeseredett, aztán a kettő együtt..









De vajon ki lehet az a srác? Idegesít, hogy nem tudom a nevét.. o.o